Már külön kategóriát kaphatna ez a rovat…
Amikor csak sétálok, vagy utazok sokat gondolkodom a sorsomon, a jövőmön, vajon hogyan tovább?
Vannak akik azt gondolják rólam, nem vagyok talpra esett és úgysem állnék meg a lábamon önállóan…
Megint mások úgy gondolják menni fog és biztatnak….
Ugyancsak mások azt hiszik egy álom világba élek és fogalmam nincs a valóvilágról.
Nekem az a véleményem talán túl jól ismerem a körülöttem lévő világot, és a magam módján próbálok el menekülni előle.
De valamilyen szinten kötődöm is hozzá, hiszen akkor nem lenne sem blogom sem semmi másom, ha csak elszakadni szeretnék.
Talán az ellentmondások tennének megint emberré?
Vagy a gondolkodás?
Ki tudja.
Vajon jól tesszük hogy az érzelmeinkre, megérzéseinkre hagyatkozunk, vagy hallgatnunk kéne a józan észre?
Ha az ember veszettül szeret egy lányt, de a lány már nem szereti úgy, vajon békén kéne hagyni, vagy küzdeni érte?
Nyilván a logika azt diktálja hogy hagyjuk békén, de a nyomás a szívünk legmélyén, valahogy mindig arra kéztett bennünket, vagy legalábbis engem biztosan, hogy érdeklődjek utána, vigyázzak rá, akkor is ha már nem szeret.
Valamifajta kötelesség tudatot érzek magamban, amit igencsak nehéz meg magyarázni, főleg annak tudatában, hogy már nem vagyunk együtt.
Nem akarom elüldözni magamtól vagy megutáltatni magam vele, éppen ellenkezőleg, de olyan nehéz nem keresni, nem beszélni valakivel akit úgy szeretek…
Sok olyan dolgot szerettem volna adni neki, ami bár pénzben nem mérhető, még is örömet okoz a számára.
Oly kevés időt töltöttünk együtt, bár nem hiszem hogy lenne olyan hogy „elég idő” ha róla és rólam van szó…
Vajon mennyire kell keménynek lennie egy férfinek?
Miért nem lehetünk mi is lágyszívűek?
Mindannyinknak vannak érzései és gondolatai, remélem nem untatlak az enyéimmel titeket.
De ha még is így lenne, az sem igazán fontos, hisz ez az én kis személyes naplóm.
Mostanában egy kicsit szomorkásabb és mogorvább vagyok az emberekkel.
Már nem vagyok igazán a régi.
Ki gondolná hogy egyetlen nő képes megváltoztatni ennyire….
És hiába próbálom el terelni a figyelmemet az illetőről, ha valamilyen úton módon mindig szóba kerül.
Ha elkezdek írni egy javascript függvényt az ő nevét adom meg függvény névnek, ha fel megyek facebookra ő van előttem elsőnek a chat ablakban, ha csak a buszon ülök ő jár a fejemben.
Nem vagyok macsó, sem kőkemény habitusú férfi, én kicsit érzékenyebb vagyok, ez van, ilyen a jellemem.
Talán részben ezért vagyok képtelen el viselni a szakítást.
Jó ezeket így leírni, mert általában senki nem kíváncsi rá, és így legalább kitudom írni magamból, anélkül hogy bárkinek is rabolnám az idejét feleslegesen.
Hogy miben új számomra a 2015-ös év?
Talán a hozzá állásom változott meg az egész élethez.
Beleszarok az egészbe.
Már az a nő sem kíváncsi rám, akiért igazán küzdöttem….
A legjobb amit tehetek hogy dolgozom mint egy robot alszom mint egy kutya és élek mint lélektelen ember….