Indítok egy új kategóriát,még pedig versírás és versmondás lesz a téma.

Aki már régebb óta ismer engem,tudja hogy régebben sok verset írtam,némelyik publikus volt némellyik nem az.

Úgyhogy, engedjléétek meg, hogy demontráljam kissé meg kopott spontátn versírói tudásom.

Neo: A hősök

Vad szél kopogtat ajtómon, vihar közeleg, hirtelen látomások csapják meg szemet.

Látok hősöket porba hullani, szeretteik sikolyát fülemben felcsillanni.

Esik az eső, mossa a vért, mint ember okozott, azt csak ember ért.

Hősies kiáltások zaját nyomják el ütegek, szól a parancsnok: „Nem ejtünk foglyokat, öljétek meg mindegyiket”.

A csata egész éjjel zajlott, hagyott is maga után áldozatokat, férfiak, fiúk apák teljesítették be sorsukat.

Jő a hajnal, szól a kürt, a Hősök felett ki tudott tort ült.

Az idő vasfoga nem kímélte a Hősöket, szint úgy megviselte szeretüket’.

Csontjaik elporladtak, a széllel elszálltak.

S mi egykor fontos volt ma már nevetség tárgya, kár hogy ennek a nevetségnek ily’ nagy volt az ára.

Kevés erényt mutathat fel az ember,melynek ily nagy volt az ára,minden vérontás,kegyetlenség,nem más mint a halálnak trófeája.

Már keletről fúj a szél és a vihar is csendesül, eltűnik akár az ember, nyomtalanul, névtelenül.