Ez az év (végre!) a Final Fantasyért rajongók éve lesz. Lassan felkerül a boltok polcaira az egy évtizede érlelődő tizenötödik felvonás, valamivel később pedig befut a kedves figuráktól hemzsegő World of Final Fantasy is. A mobiltulajdonosoknak sincs okuk a szomorkodásra, hiszen az augusztusi hőséggel együtt kézhez kapták az epizodikus Mobius Final Fantasyt is, és akkor még nem is említettük a Kingsglaive című, egész estés animációs filmet, az ötrészes Brotherhood anime sorozatot, a XV-tel együtt debütáló mobilos Justice Monsters Five-ot, vagy a jövőre érkező Final Fantasy XII remake bejelentését.

Ami pedig a PC-s platformot illeti, itt is van okunk örülni: csekély tizenhat éves csúszással ugyan, de végre-valahára elkészült a Final Fantasy IX kicsinosított, felszépített, de alapvetően érintetlen portja is. Ennek apropóján gondoltunk arra, hogy nagyító alá vesszük az eredetileg 2000-ben, még PlayStation 1-re megjelent klasszikust, ami a maga idejében felemás fogadtatásra talált a rajongók körében, de azóta sokak kedvencévé vált. Ez volt az utolsó Final Fantasy, amiben a szériát alapító, Hironobu Sakaguchi is tevékenyen részt vállalt, és sokáig még maguk a fejlesztők sem voltak benne biztosak, hogy a külcsínjében erősen eltérő játék vajon beilleszkedhet-e majd a számozott széria általában epikusabb, komorabb csapásvonalába. Szó volt arról, hogy afféle mellékszálként adják csak ki, de végül a játék megnyerte a kilences sorszámot, és szerintünk nem is lőttek mellé ezzel – hangulatában ugyancsak eltért a monumentális hetes és nyolcas epizódoktól, de végül ez igen jól sült el.

A meseszerűen színes, és enyhén rajzfilmes hatást keltő világ ugyan vidámabb volt, mint a megszokottak, de maga a történet azért nem ment át komédiába. A bohém tolvaj, Zidane, illetve a keserű hátterű, és még annál is sötétebb jövőjű lázadó hercegnő, Garnet közös történetét egy nyomasztó intrikáktól terhes úton kísérhetjük végig. Kalandjuk telve van személyes tragédiákkal, tünékeny boldogsággal, lojalitással, önfeláldozással és egy kétségbeesett szerelemmel… hőseink pedig olyan dilemmákkal néznek szembe, mint amilyen a halandóság elfogadása, az árulás igazolása, vagy a személyes érdekek félreállítása egy nagyobb jóért. S bár a sztorivezetés nem nélkülözi a japán történetekre annyira jellemző, nekünk olykor túlzottnak tűnő pátoszt, a szedett-vedett kompánia útjának végén mégis sokan markolták könnyes szemmel a kontrollert.

És ha már kompánia; hát bizony régen találkoztunk ennyire erős, és színes stábbal Final Fantasy játékban, mint amit a kilencedik rész kínál. Rögtön kezdetnek üdítő volt látni, hogy a szerencsevadász Zidane ezúttal nem a szebbik nemhez mit sem konyító introvertált figura, hanem egy született bon vivant, akinek mellesleg még a szíve is helyén van. Hasonlóképpen Garnet hercegnő is talpraesett, és a saját jogán erős női főhős, akinek ugyan akadtak gyengébb pillanatai, mégis mindig emelt fővel került ki belőlük. De említhetnénk a komédia-szálat biztosító túl komoly lovag Steinert, vagy Vivi-t, a bábuból élővé avanzsált fekete mágust, akik saját jellemfejlődésük grádicsát járva végül épp annyira fontos pillérei lesznek a történetnek, mint a fentebb említett két főhős.

A kicsiny csapat hosszú utat jár be, és micsoda út az! Az előre renderelt, kézzel festett hátterek gyönyörűek, és változatosak, még ennyi év távlatából is. Egészen a történet utolsó percéig ámuldozhatunk, ahogy egyre másra egyedi, hangulatában markánsan eltérő helyszíneket deríthetünk fel. A kővé dermedt Gonosz Erdő, az örökké karneváli fényben tündöklő Treno, a forgószél közepén megbúvó faváros, Cleyra mind-mind eredeti és csodaszép, a teljes lista pedig ennél jelentékenyen hosszabb.

Hasonlóan ötletesek, és bájosak a karakterek, és azok animációi. Elképesztő, hogy a művészek milyen kevésből hoztak ki milyen sokat, és bár saját hangot akkoriban még nem kaptak a történet szereplői, mégsem érezhettük úgy egy percig sem, hogy üres papírfigurákat irányítanánk. Ami pedig az FF9 átvezető videóit illeti, azok mind a mai napig megállják a helyüket, és már akkor hatalmas előrelépést mutattak az arcmimika, és az emberi érzelmek megjelenítésében.

A grafikával szemben a játékmenet nem alkotott forradalmian újat, mi több, sokkal inkább visszakanyarodás volt a széria klasszikusabb elemeihez, korai részeihez. Hőseink ugyanis nem csatoltak matériát a felszerelésükhöz, vagy mágikus kártyalapokat a főértékeikhez, ehelyett az általuk viselt felszerelések kínálta képességeket tanulhatták meg, ha elég ideig hordtak egy-egy darabot, hogy idővel aztán sajátként, a tárgy nélkül is használni tudják azokat. Mai szemmel kicsit egyszerű megoldás ez, de a szinte végtelen páncél és fegyver miatt folyamatosan volt lehetőségünk a fejlődésre.

A harc is az eddigre már megszokott ATB szisztéma szerint zajlott, vagyis a mászkálás során véletlenszerűen beinduló összetűzések alatt mindig annak a karakternek adhattunk utasítást, akinek éppen megtelt folyamatosan növekvő ATB sávja. Ily módon a körökre osztott harc helyett egy valamivel folyamatosabb küzdelem élményében lehetett részünk. Szemben az előző két epizóddal, ezúttal egyszerre négy karaktert kommandírozhattunk az arénában, ami jelentősen növelte a stratégiai lehetőségeket.

Zárásul hadd ejtsek még szót a játék zenéjéről, ami kétségtelenül hozza a korábbi részek színvonalát (nem csoda, hisz a zeneszerző ugyanaz a rendkívül tehetséges Nobuo Uematsu volt), valahogy mégis kevesebb közöttük a könnyen megjegyezhető, fülbemászó dallam. Az én szívemhez mégis közel áll minden egyes darab, talán azért, mert gyakran nagyszerűen kiegészítik a játékra oly jellemző felemás, olykor sötét, máskor könnyed hangulatot.

A Final Fantasy IX egyszerre volt új és régi, és ez nem mindenkinek csúszott le könnyedén a torkán. A meseszerű vizuális világgal erős kontrasztot alkotó, egyre komorabbá váló történet, az erős jellemutat bejáró karakterek, a bűbájosságában is nyomasztó zenei világ, és a jól átlátható, letisztult rendszer azonban méltán emelte a játékot a számozott szériába, és tette azt az egyik legimpozánsabb, ha nem is legnépszerűbb epizódjává.