Talán egy kis túlzás az IGN Retro rovatában megemlékezni a The Last of Us-ról, hiszen a Naughty Dog remeke alig több, mint három esztendeje jelent meg, nem szólva az azóta napvilágot látott Left Behind kiegészítőről, és a The Last of Us Remasteredről, mely 2014-ben tetőtől talpig felújította a játékot PS4 konzolokra. A várva várt folytatás, a The Last of Us Part 2 tegnapi bejelentése azonban olyan intenzitással tépte fel bennünk a nem is olyan távoli emlékeket, hogy úgy gondoltuk, visszatekintünk arra, hogy milyen volt az első csodálatosan borzongató találkozásunk Ellie-vel és Joellel PS3 konzolon.

Azt mondják, minden platformnak, minden konzolgenerációnak megvan a maga játéka, emblémája, ha úgy tetszik: az a program, amit évek, évtizedek múltán nem egyszerűen klasszikusként vagy mesterműként emlegetünk majd, hanem mint azt a játékot, amely egybeforrt az adott konzollal vagy éppenséggel egy egész játékosgenerációval. „Emlékszel a Metal Gear Solidra? Ez volt a PS1 legjobb játéka!” „Megvan a Dune 2? Hű, mással se játszottam a kilencvenes években!” Az előjelek és a megjelenéskor napvilágot látó lehengerlő kritikák azt sugallták, hogy a The Last of Us is egy ilyen játék lehet: a PlayStation 3, vagy akár az elmúlt tíz év legjobbja.

Vaskos túlzásokba estek volna? Bedőltek volna a felhajtásnak? A rengeteg pénznek, energiának és munkának, amely egy hatalmasra fújt, ám valójában generikus, sokszor elnyűtt játéktípust takar? Habár ez utóbbinak van némi igazságtartalma, a The Last of Us-t ölelő hozsanna mégis teljesen megérdemelt. Ugyanis ennek a játéknak nem csak a „production value”-ja óriása, de a lelke is. És talán emiatt nem is igazán lehet játéknak nevezni, mert annál sokkal több.

Rendhagyó, rendkívül spoileres visszatekintőmben ezt a durván megsebzett, meghasonlott és messzemenőkig emberi lelket próbálom feltárni, ugyanis mióta kézbe vettem első kvarcjátékomat, és leültem összegyűjteni az összes tárgyat a Jet Set Willy-ben (sosem sikerült…), szóval az elmúlt 30 évben nem nagyon játszottam olyan játékkal, amely ilyen nagy hatással lett volna rám. Innentől kezdve csak az olvasson tovább, aki már végigkísérte Joelt és Ellie-t életük (és úgy tűnik, az én életem egyik) legmeghatározóbb útján, vagy pedig nem is áll szándékában.

Sajátos zombiapokalipszis söpör végig bolygónkon – az embereket egy élősködő gombafaj fertőzi meg, amely irányításuk alá vonva őket vérengző gyilkológépeket csinál belőlük. A járvány kitörésének nincs hangsúlyos magyarázata, egyszerűen megtörténik, gyorsan, kíméletlenül, visszafordíthatatlanul: a játék kvázi tutorialjában – abban a részben, melyben elsajátítod az irányítást – a saját szemed láttára fekszik két vállra a világ; alig néhány perce a tizenegy-két éves lányod még mélyen aludt kertvárosi otthonodban, miközben te túlóráztál valahol, most pedig egy rémült katona ereszt belé egy sorozatot a szemed láttára. Fel sem foghatod, mi történt, és már vége is mindennek.

Húsz év telik el. A világ java a fertőzötteké és a velük együtt élni képes, az emberi korlátok mögül újra kiszabaduló természeté. A túlélők szigorúan ellenőrzött, többé-kevésbé lezárt városokba tömörülnek, és hogy ez hosszútávon mennyire életképtelen helyzet, azt nem csak egy, a statáriumot konstans szabotáló terrorszervezet (a Szentjánosbogarak), de a megtisztítottnak vélt területeken egyre-másra újra felbukkanó gombatelepek bizonyítják. Az elmúlt két évtizedben Joel minden érzelmet kiölt magából: bizonyos szinten ő is géppé változott, egy szemlátomást jól irányítható, remek hatásfokon működő géppé, ezért is esik rá a választás, hogy segítsen kicsempészni egy 14 éves lányt Bostonból, egy lányt, aki kezében tartja az emberiség túlélésének kulcsát. Ellie ugyanis immúnis a fertőzésre.

So far, so apocalyptic. Működési elveit nézve maga a játékmenet sem hoz forradalmi újdonságokat, mint ahogy a cselekmény is játékok miriádjának alapelvét követi: teljesítsd a feladatot, és maradj életben! Jelen esetben az a feladatod, hogy juss el A-ból B-be, és se te (Joelt irányítod), se Ellie ne harapjon fűbe közben. Az Uncharted-játékokat gondozó Naughty Dog esetében az a minimális elvárás, hogy eme alaphelyzetet változatossággal, kiválóan optimalizált játékrendszerrel ruházza fel, és mindezt egy lebilincselő, filmszerű keretbe öntse, sőt, még az sem világmegváltó truváj, ha eme keretek között egyéni tulajdonságokkal felvértezett, remek dialógusokkal operáló karakterek mozogjanak, akikkel könnyű szimpatizálni, élvezet betársulni hozzájuk, izgalmas érzés a bőrükbe bújni. Az már viszont művészet, hogy az adott karakter ne csupán egy hőstípus legyen (akár mindennapos, akár szuper-), ne csak értékekben és pontokban kifejezhető módon fejlődjön, hanem lélekben is.

A mesterien kivitelezett játékmenet csak egy nagyon-nagyon jó játékot eredményezne, de eme karakterfejlődésnek hála lesz a The Last of Us olyan élménnyé, amely túlnő azon, amit játékok szerezhetnek. Izgalom, feszültség, düh, megelégedés, pontok, trófeák? Nem. Ez a játék felzaklat és gondolkodóba ejt, arra késztet, hogy olyan kérdéseket tégy fel magadnak, melyeket remélhetőleg soha nem kell megismételned, és ami még ennél is fontosabb, olyan morális átalakulással, olyan érzelmi döntésekkel szembesít, melyekkel nehezen lehet azonosulni, de nem megérteni szinte lehetetlenség.

Történik ugyanis, hogy a játék változatos (alaposságtól függően 15-20 óra alatt végigvihető) menete során a szerepek lassan, de biztosan felcserélődnek. Joel eleinte tárgyként kezeli, rosszabb esetben meg is veti Ellie-t, kinek keménykedős álcája mögül messze kilóg gyermeki naivitása (ő így él túl: ez az ő burka). Joel magatartása érthető: húsz éve olyan seb esett lelkén, hogy még egy hasonlót egyszerűen nem lenne képes elviselni. Ha úgy tetszik, kizárólag az ösztönök vezérlik: ha Ellie-t eljuttatja oda, ahová megbízói szeretnék, azért fegyvereket kap. A fegyver pedig a túlélés kulcsa.

Idővel persze megenyhül, de a lányt mégsem meri közel engedni magához, hisz folyton folyvást látja, hogy ez mit eredményez (lásd egy testvérpár, Henry és Sam esetét: a tinédzser Sam megfertőződik, a bátyja végez vele, és azonnal rádöbben, hogy ezzel a tettel nem tud együtt élni, és bumm, már ő is halott). Joel csak akkor nyílik meg Ellie előtt, amikor már majdnem késő. A külvilág horrorja (a fertőzöttek sorozatos támadásai, az emberi életet semmibe vevő, idővel a kannibalizmustól sem visszarettenő fosztogatók erőszakos tettei) hamarosan nem egyszerűen kiirtják a lány naiv világszemléletét, de lelkét is megfertőzik. A szemünk láttára lesz a kislányból – nem egyszerűen felnőtt nő, hanem egy hidegvérű gyilkos, valami olyasmi, mint Joel: egy túlélő gépezet, aki kiemeli erkölcsileg tiszta burkából emberi lelkét, és egy vastag, gyilkos kéregbe zárja abban bízva, hogy talán megéri a napot, amikor újra kiengedheti azt. A férfi ekkor kezdi el csodálni őt, ekkor szereti meg, ekkor válik azzá a minden kétséget kizárólag bomlott agyú védelmezővé, aki saját és végső soron az emberiség túlélésénél is fontosabbnak tartja, hogy a lány életben maradjon.

A The Last of Us-nak ez a legmerészebb, leginkább zavarba ejtő passzusa, melyben szerintem az a legmeghökkentőbb, hogy talán te magad is csak akkor ébredsz rá, miféle szörnyeteggé lett figurád, akibe jó eséllyel beleélted magad, mikor a játék rövid időre elszakad tőled. Megismerjük az ellenség arcát és hangját, ahogy egy vérengző őrültről beszél, aki egy kislánnyal az oldalán járja a vidéket, és mindenkit megöl, akivel találkozik. „Ez nem igaz!” – méltatlankodhatnál, de ekkor lenézel a kezedben tartott kontrollerre, és belegondolsz abba, hogy hány meg hány olyan szituáción vagy túl, melyben lopakodva, taktikázva elkerülhetted volna az ellenséget, de inkább úgy döntöttél, hogy a hátukba kerülsz és leteríted őket, vagy egyenesen szembe rohansz velük, és úgy ritkítod meg soraikat (megsúgom: nem javallott). Nem, attól, hogy arcuk lesz, még a fosztogatók sem lesznek jobbak, mint te: ők is szörnyetegek, még náladnál is nagyobbak, de emberiek, emberi szörnyek, akik tükröt tartanak eléd, hogy lásd, te sem vagy más, mint ők.

Az a Joel, akit a játék elején irányításod alá vettél, valószínűleg simán átadta volna Ellie-t a Szentjánosbogaraknak, mikor kiderül, hogy a fertőzés ellenszere csak a lány élete árán vonható ki belőle, hisz az a Joel tudta, hogy ez az emberiség megmentésének kulcsa, ugyanakkor Ellie nem ment volna bele abba, hogy életét adja másokért, hisz ő csak egy kislány volt, aki élni akart, és kell lennie más megoldásnak! A látottak, az átélt szörnyűségek viszont ráébresztették arra, hogy áldozatot kell hoznia: fel kell áldoznia magát az emberi lélekért, az emberiség üdvéért. Ha eszméleténél lett volna, minden bizonnyal önként fekszik arra a műtőasztalra (hisz azzal a szívszaggató zsiráfos jelenettel már amúgy is elbúcsúzott a világtól), ahonnan aztán az a szörnyeteg ragadta el, amivé Joel változott, hogy ezzel talán örökre megpecsételje sorsunkat.

Spielberg szereti filmjeiben az egyén érdekeit az emberiségé elé helyezni – már arra is volt példa, hogy mindnyájunkat kinyírt azért, hogy Pinokkió végre igazi fiúvá változzon -, és ebben van valami visszatetsző, valami hamis, de a The Last of Us pont azért lesz elképesztően emberi és rémületesen valóságos, mert ezek az érdekek nem valami romanticizált dogmából fakadnak, melynek lényege az, hogy a hőseinknek happy end kell, hanem az önzésé, a birtokvágyé és hazugságé. A játék utolsó képsoraiban Joel Ellie képébe hazudik, s ennél nagyobb igazságot talán még egyetlen játék sem mondott.