Gigor Attilával a Kút bemutatója előtti napon találkozunk egy csendes kávézóban. Amikor belépünk, mosolyogva köszönt: rendszeres olvasója az IGN-nek, most épp a Blood and Wine kiegészítővel bővült The Witcher 3-at kezdi újra – mint mondja, igazi „plug n’ play”, nem ért a gépekhez, ezért konzolon játszik. Pár éve egy Xbox-ba ruházott be, azóta lecserélte PlayStation 4-re. A játékokban a történet érdekli a leginkább, imádja a klasszikus kalandjátékokat, legutóbb a Life is Strange nyűgözte le. Még csak 38 éves, de már több animációs filmet, színházi előadást és két egész estés nagyjátékfilmet jegyez rendezőként, illetve íróként, és az HBO Terápia című sorozatában is közreműködött. Az IGN most a Kútról beszélgetett vele.

Mikor arról kérdezzük, honnan veszi az inspirációt a forgatókönyveihez, így válaszol: „Élsz egy közegben, a kis világodban, jelen esetben ebben az országban, és ez megadja az alaphangulatodat. Vannak gondolatok, érzések, amik addig piszkálják az embert, addig nem hagyják békén, amíg nem kezd velük valamit.”

Imádja a képregényeket, amelyek ma már az álarcos hősök kliséinél sokkal izgalmasabb történeteket is el tudnak mesélni, ugyanakkor szerinte a szuperhős filmek rossz irányba mennek, és reméli, hogy hamarosan az egy kaptafára készülő történetek olyan unalmassá válnak, hogy valami izgalmasat is mernek majd csinálni Hollywoodban.

A Kút esetében azt szerette volna, hogy a népmesei alapok ellenére is – van benne legkisebb királyfi, hercegnő, sárkány – igazi emberek jelenjenek meg a vásznon, akik létezhetnek, akik az ország peremén valóban nap mint nap küzdhetnek a pillanatnyi boldogságért. A szentimentalizmust ugyanakkor brutális, véres jelenetek kísérik. A Kút egyik csúcspontja egy éjszakai, tábortűz melletti jelenet, amikor az összeverődött csapat felenged, és mindenki megmutatja emberi arcát – hisszük kicsit, hogy lehet élni egymással, egymás mellett. Másnap elszabadul a pokol. Ez a fajta kettősség az első pillanattól kimondottan célja volt Gigornak.

„Így éljük az életünket. Végletekig brutálisak, kegyetlenek, és végletekig szentimentálisak vagyunk. Amennyire tudunk örülni a legkisebb hülyeségnek, annyira kegyetlenek tudunk lenni a legkisebb hülyeség miatt.” Nagy rajongója Takeshi Kitanónak, filmjei (különösen a Tűzvirágok és a FiVér) kegyetlen szépségét példaértékűnek tartja. Úgy próbál meg mesélni a halálról, ahogy az ázsiai mesterek tették. „Brutalitást és halált filmen ábrázolni ma, az egyre realisztikusabb erőszakot ábrázoló videojáték korában egyre nehezebb. Manapság már nem elég, hogy elpattan a vérpatron, és eldől a színész. A valóságban ölni, pláne amikor csak háztartási eszközök és egy gépkocsi áll rendelkezésedre, nagyon melós dolog – ölni is, meghalni is. Azt szerettem volna, hogy a film haláleseteinél minden esetben érezzük a veszteséget, azt, hogy senkinek nem szabadna így elmennie, senkinek nem szabadna ilyen szenvedéseket átélni. A hatásvadászat ellentéte volt a célom – azért szerettem volna ezeket így megmutatni, amiért A nyomozóban is: mert borzasztóan buta, banális tud lenni, ahogy emberek meg tudnak halni, és mégis borzasztó szenvedést okoz mind nekik, mind azoknak, akik az elmenők után itt maradnak.”

Minden karakter esetében igyekezett elrejteni néhány szót, egy-két utalást, amelyek alapján el tudjuk képzelni hátterüket, múltjukat, hozzájuk tudunk képzelni egy-egy teljes életet anélkül, hogy flashbackekre lenne szükség. Főhősére különösen büszke Attila. „Laci volt már javítóban, van hajlama az agresszióra, amit aztán egy végzetes pillanat hoz elő belőle. Elpattan benne valami. Nem tudom, kinek mit jelent Laci karaktere,de én pont azért szerettem bele Jankovics Péterbe, mint színészbe (az ő szerepét nem is castingoltuk), mert amikor a Szputnyik nevű független társulatnál együtt dolgoztunk, lenyűgözött a titokzatossága: van egy szépsége az arcának, egy szomorúsága, és egy félelmetes zártsága, amire nézőként nagyon sok mindent rá tudunk vetíteni. Az pedig nem testalkat-függő, hogy ki tud bizonyos helyzetekben agresszív lenni. És pont ez az ellentét fogott meg. Itt egy alapvetően jámbor ember, de a felszín alatt folyamatosan érezhető a vibrálás, a feszültség.”

A lányok karaktereivel arról akart beszélni, hogyan, milyen illúziók közt, milyen önáltatással lehet szexmunkásként élni a mindennapokat – ennek négy verzióját szerette volna megmutatni. A prostitúciót általános szimbólumnak tartja, azt jelképezi, ahogy mindnyájunk nap mint nap eláruljuk kicsit álmainkat, gyerekkori énünket.

A Ponyvaregény szerinte is zseniális film, de Tarantino egyáltalán nem jutott eszébe a film készítésekor, meglepi, hogy ennyi nézőt emlékezteti a film dramaturgiája az Aljas nyolcasra, amit egyelőre nem is látott. Kitano és a Coen-testvérek hatását nem is tagadná, a Fargo és a Nem vénnek való vidék mindenhova elkíséri. Ilyen visszacsinálhatatlan filmnek tartja Ridley Scott Alienjét vagy a Blade Runnert is. Most egy regényt szeretne színpadra adaptálni, illetve fejben már dolgozik következő filmjén.

A Kút szeptember 22-től látható a mozikban. A filmről írt kritikánkat itt olvashatjátok el.