Hangokat hoz magával a szél, fájdalmat, boldogságot, emlékeket végigkísér.
Kihalt ez a város, csak az ajtók, ablakok becsapódását hallani,
Vajon milyen történeteket rejtenek ezek a házak, jó lenne tudni.
Fákat megérintvén sok érzelmet hallani, mintha valami meg akarna minket szólítani.
A hangok között hallani nevetést, de leginkább szenvedést.
Vajon mi történhetett ezzel a várossal, mi lett a lakossággal?
Hová lett ez a sok jó ember, tán csak elbújtak és nem látni őket nagyvárosi szemmel?
Kis város ez, az is igaz, de amilyen kicsi, annyira mocsokban ragad.
Az első házhoz érvén, az ajtót megérintvén, egy késsel kitűzött cetlit látok:
“A fejed vagy a lányod” ez áll ott.
A cetlitől nem messze, rá is bukkanok az első tetemre.
A testnek hiányzik a feje, vélhetően az üzenő szedte le.
Nehéz ezt favicc nélkül megállni, úgyhogy itt van egy akkora, mint egy sámli:
“Mi az barátom, elvesztetted a fejed, bár nem mondom, derék volt tetted” szólódtam, majd pedig így folytattam:
“Van egy szám, ismered?
A szám címe, ne veszítsd el a fejed.
Minek is beszélek neked?
Hisz levágták a fejed…
Minden esetre, ha erre járok majd még egyszer, tele tömlek sörrel.
Meglásd, jó lesz a buli, lesznek csajok, alkohol, minden, ami tuti”
Látván, hogy nem túl érdekes a társaság, versemben lévő karakterünk tovább állt, megérintvén az emeleti lépcsőn lévő korlátot, elborzasztotta, amit látott:
A jó kedve egyből elszállt, és megbánást tanúsított, mikor átélte mindazt a borzalmat, amit látott.
A gyilkos nem csak az apa fejét tette hidegre, mindenkit lemészárolt a házban, akinek élni volt mersze.
Lakott a házban egy kisded, tán 1 éves se volt, ő is szörnyű halált holt.
A gyilkos, ki egy lelketlen állat, nem kímélte e csöppséget, ráadásul az anyját egy székre, vele szemben lekötözte, aki így a mészárlást premier plánban nézhette.
A gyilkosság oly brutális, hogy annak részleteimbe nem mennék bele, de annyit mondhatok, az anya volt az utolsó, kit e szörnyeteg tett hidegre.
– Miért? – kérdezi zokogva az anya, kinek már semmi mása nem maradt, csak önmaga.
– Mit miért? – kérdezi a gyilkos értetlenül, ki a vérontásnak szemlátomást nagyon örül.
– Miért nem öltelek meg előbb, azt kérded, vagy miért vettem el mindent, ami emberré tesz téged?
– Amikor beléptél ide, már akkor tudtam, a családom nem látom viszont élve, csak holtan, így a kérdésem az lenne, miért kellett ezt végignéznem élve?
– Haha – nevetett a gyilkos – ebből is látszik, nem volt túl okos.
Nevetés után így felelt, mely után csendben elszelelt:
“Ez után a halál csak feloldozás lett volna számodra, így viszont örökké benne leszek az álmodba’”
A nő fájdalomtól összeroskadván, megszólalni sem tudott, soha nem tudta feldolgozni, amit e férfi okozott.
Életének önkezűleg vetett véget, lánya szobájában, kinek teteme ott volt még véresen az ágyban.
A nő halálát nem a kötél okozta, mert az csak a “szívét” megállította.
Direkt van a „szíve” szó idézőjelbe’ hiszen az már rég elveszett, mikor a gyilkos egy szerető család tagjait hidegre tette.
A tudat, hogy már, a vagyontárgyain kívül, semmije nem maradt, ez volt az az ok, amiért e szép asszony a kötélen fenn akadt.
A visszaemlékezés szerű bevillanások karakterünket úgy megviselték,hogy sikerült elvesztenie eszméletét,s mikor fel kelt rettentően fájt a feje,ami hirtelen kérdésekkel lett tele.
“Mi lehet e városban?”,ehhez hasonló kérdések merülnek fel önmagában.

Feltápászkodván a földről, megpróbál az ajtó felé menni, de már túl késő elmenni, nincs hová menekülni.
Ahol ilyen dolgok történek,ott a hely is gonosszá alakul bejönni bejöhetsz,de kimenni nem tudsz nyomtalanul.
Gyorsan záródik az ablak, s az ajtó, hősünk szájából elhangzik a kulcsmondat:
“o-ó”
A sötétségben próbálja megtalálni a villanykapcsolót, de elsőnek nem talál mást csak egy hatalmas, falra szögelt iratcsomót.
De nem volt messze a keze, csak egy picit kellett nyúlnia felfele.
Szerencséje volt, hiszen a villany égett, a ház nem játszott most egyéb szemétséget.
A villanyt felgyújtván, megpillantja a feliratot:
“Láttad azt, amit nem szabadott.”
“Gondolom, most elég komoly bajban vagyok”
– Nem is tudod mennyire – szólt suttogva egy hang a semmiből, amitől a karakterünk egy picit meghőköl.
– Ki…ki..ki volt ez? – kérdezi félve, mintha tudná, hogy innen nem fog kikerülni élve.
Szóban nem is volt válasz, amit a ház tett, az volt érdekes, hiszen rátámadt.
A karakter alatt hirtelen beszakadt a padló, nagy ütést szenvedett a láb és a tarkó.
A tarkó vérzett, de azon kívül semmi baja, a lábcsont az, ami miatt a karakterünknek lesz aggódni valója.
Kifordult egyik lábából a combcsont, emiatt majdhogynem járásképtelen maradt, mire felébredt, a feje felett az idő jócskán elszaladt.
Bár ne ébredt volna fel – kívánta magában, csak üvölteni tudott kínjában.
Addig örülhetett, míg üvölteni tudott, összegyűjtött némi erőt, majd nagy fájdalmak közepette előrekúszott, mászott.
A közelben látott egy asztalt, rajta egy vonalas telefonnal, csak abban reménykedhetett, hogy nincs gond a szolgáltatóval.
Ebben az állapotban meg sem fordulnak a fejében olyan negatív gondolatok, mint hogy:
“Mi van, ha nem működik a telefon, halottak a drótok?”
”Hé, író, tudod mit, dögölj meg, én itt majdnem meghalok!”
Hosszú szenvedések közepette, karakterünk kezét az asztalra tette.
Balszerencséjére, keze először a körfűrész gombját érte, így lett a mi hősünk felszeletelve.
Nagybetűvel jelöltem benne néhány részt, amire még rá szeretnék kérdezni.
Inspired by:
Piszkos Fred and Emy Wintbauer Dirary
Writed by:
Jenő Rejtő and Stephen King
Special thanks for István Balog(spell)