Mi az élet?


Az élet egy röpke pillanata a utazásunknak.
Ennek az utazásnak lehet az a lényege hogy végig okostelefonozod, számítógépezed az életed, vagy lehet akár az is hogy fel fedezed a körülötted lévő világot.
Talán mindannyian egyetlen célból vagyunk e a földön, a tanulás, megismerés céljából, hogy ezt miként hajtsuk végre, teljesen ránk van bízva.
És bár az ember alapvetően nárcisztikus személy, célja elérése érdekében szüksége van társaira.
De mivan ha a szükség ellenére magára marad?
Vajon ez esetben is képes lesz az önmegvalósításra?
Mi itt mindannyian reménykedünk abban hogy képesek vagyunk egyedűl létezni mindennemű mellékhatás nélkűl, de ezzel csak magunknak hazudunk, azt mondjuk hogy mindenkinek így a legjobb, de egy valki biztosan sértetje lesz ennek a gondolkodás módnak, önmagunk.
Vajon meddig megy el az ember hogy fenn tartsa önnön maga boldogságát.
Buborékot vonunk magunk köré, hazugságokkal, eszközökkel melyek elterelik figyelmünket a valódi tényről:
Egyedül vagyunk.
Nyilván kézenfekvő lenne hogy változtassunk ezen, új barátok szerzésével, a régieknél rendbe hozni megtépázott baráti viszonyainkat, de még ha sikerül is a végén magányosnak fogjuk érezni magunkat, mert majdnem minden barátságot az érdek köt össze, amíg tudsz olyat nyújtani a másik számára amihez az ő érdeke fűződik, addig nincs gond, veled marad, de pont ez a lényeg, okot kell szolgáltass a másik számára, hogy fontos légy, ez a szomorú az egészben, hogy nincs teljes mértékben önzetlen barátság, de az ember ennek ellenére társas lényre lett programozva.
Mi ez ha nem felelőtlenség az alkotó vagy természet részéről (attól függ ki miben hisz ugyebár).
Sokan nem is gondolnak bele igazán hogy egész életünket így éljük, áldozva az érdekeinknek, kompromisszumoknak, alkudozva, hazudva magunknak.
Na jó, csak még ezt meg teszem és utána ennyi.
Na, még ezt is de utána tényleg ennyi…
Aztán észre se veszi az ember és hiába veszi körbe magát „barátokkal” ugyan olyan magányos marad mint ha nem lenne egy sem.
Talán az élet tényleg csak az utazásunk ketdete a tapasztalat megszerzésének rögös, hosszú útján, és halál csupán egy állomása, nem pedig végállomása mindennek.
Az élet utolsó pillanata, mikor egy öreg néni/bácsi elmegy valamilyen spiritualitást érzékeltet az emberrel.
De vajon tényleg van ott valami vagy csak mi tulajdonítunk nagyobb jelentőséget neki mint ami?
Már régóta foglakoztat a halál élet kapcsolata, talán az igazáságosága miatt, hogy mindkét tényező egyformán hat az emberre, noha más-más féle képpen (mások körülmények, ha úgy tetszik).


Vélemény, hozzászólás?