Ha sosem játszottál még a Rocksteadynek ezzel a két kihagyhatatlan eposzával, akkor felesleges neked szaporítanom a szót. Menjél szépen, és vedd meg a Return to Arkhamot, amely a 2009-es Arkham Asylum és a 2011-es Arkham City felújított változatát egyaránt magában foglalja. Örülni fogsz!

Érdekes dolog egyébként a videojátékok esetében efféle kifejezésekkel dobálózni, hogyaszongya „felújítás”… Mintha egy évtizedek óta elveszettnek hitt, karcos és retus nélkül élvezhetetlen film kópiájáról lenne szó, amely hirtelen előkerült Rozi néni sublótjából. Pedig csak arról van szó, hogy az előző generáció specifikációi némileg gyengébbek voltak a mostaniaknál – ettől máris úgy kell egyes játékokra tekintenünk, mintha ősi leletek lennének, amelyeket Indiana Jones kapart ki nekünk a sivatag homokja alól? Számomra lehangoló a felhasználóknak ez az újszerűség illúziójának irányába táplált éhsége – megöli az eredeti alkotás benyomásának, hatásának emlékét. Csak az számít, ami friss. Mint a hentesnél.

De lássuk a medvét. Vagy a denevért. A Rocksteadynek sikerült 2009-ben meg 2011-ben az, amivel Hollywood évtizedek óta próbálkozott, de állandóan elbénázta: adaptálni, egy másik médiumba átültetni Batmant – és ott új életet adni neki. (Szeretem én Burton Batman-filmjeit, de azok mintha a ’40-es éveket idéznék meg; Nolan filmjeit viszont – tudom, istenkáromlás – nem csípem.) A Rocksteady tökéletesen hozza a ’90-es éveknek, illetve az ezred-előnek a posztmodern Batmenjét, a két játék szó szerint magával rántott minket Arkham skizofrén mesevilágába. Akció, kaland és a groteszk keveredett bennük tökéletesen, és szórakoztató őrületté állt össze, ami filmes hatást pedig megengedett magának, az a Burton-filmekből jött. A popkultúrában először, a felhasználó belebújhatott az „igazi” Batman bőrébe.

A Rocksteady fejlesztőin kívül ezt a külsősök is elősegítették. Az Asylum sztoriját a tehetséges Paul Dini írta (a zseni Grant Morrison képregénye alapján, bár az is igaz, hogy inkább csak az alapötletet és bizonyos motívumokat vesz át belőle), a szinkronhangokat pedig olyan tehetségek mondták mikrofonba, mint Kevin Conroy és Luke Skywalker.

Az Arkham Asylum a külsőnézetes akciójátékok evolúciójának pont azon a pontján került piacra, amikor a műfajnak elengedhetetlenül szüksége volt a vérfrissítésre. Elsősorban, pusztán játékmechanikai szempontból a harcrendszerről beszélek, amelyet a játék premierje óta rengeteg cég lekoppintott, de eleganciáját senkinek nem sikerült igazán leutánoznia. Vannak persze, akik szerint a harcrendszer kellemetlenül könnyűvé teszi a játékot, amiben azért van igazság – ugyanakkor olyan filmes, látványos harcjeleneteket prezentál, amelyek közül a legjobbak szinte élményszintre emelkednek egyeseknél.

Az izgalmas, változatos forgatókönyv a klausztrofóbiát indukáló helyszínnel párosítva aztán végképp felteszi az Arkham Asylum esőpatinás fejére a Batman-játékok koronáját. Az Asylum hangulat és akció megunhatatlan keveréke – az egyébként szintén élvezetes folytatás, az Arkham City viszont azzal, hogy kinyitja a játékteret, és lehetőségek százainak tárházát plottyantja le a játékos ölébe, valamit el is vesz tőlünk: a bezártságból adódó fóbiák keltette veszélyérzetet. Arkham Cityben a gyönyörű, neonfényes pokolváros – mondom megint: a játék ettől még csúcs – gyakran eltereli a figyelmet a lényegről, míg az Asylum egésze összpontosítást indukált. Igazság szerint totálisan egyénfüggő dolog eldönteni, hogy melyik tetszik jobban a kettő közül: ha a játékos a szabad levegőre vágyik, és nem arra, hogy egy nyomasztó, sziklába vájt épület magasodjon föléje, az Arkham City színpompás, változatos akció-hullámvasútját fogja preferálni.

Egyik játék „felújításával” sem bántak kesztyűs kézzel: az Unreal 3 motort Unreal 4-re cserélték, ez több vizuális hatás alkalmazását tette lehetővé. A textúrákon élesítettek, és ami a legnagyobb felhördülést okozza jelen pillanatban, megváltoztatták a helyszínek bevilágítási sémait.

Csakhogy… ez nem feltétlenül jelenti, hogy az ilyesmivel javítottak a játékok hangulatán. Ezzel azt akarom mondani, hogy rontottak rajtuk. Mindkét játék jóval világosabb lett, mint amilyenek eredetileg voltak. Nyilván, ez messze nem jelenti azt, hogy ettől az Asylum meg a City tönkrement, vagy mittudomén, de így hozzányúlni olyasmihez, ami egy játéknak ennyire meghatározza a hangulatát, csak azért, hogy egy cseppet buheráljunk a felbontáson: hiba. Ráadásul azoknak, akiknek kell a szuperélesség, gondolom a 60 fps is alap elvárás lenne. Nos, nekik van egy rossz hírem: az Asylum és a City jó, ha 30 fps-en kocog, de sokszor előfordul, hogy bőven bemennek a 30 alá, jófajta remegés meg akadozás kíséretében.

A Return to Arkham mindkét Batman-játék összes, utólagosan letölthető kiegészítőjét tartalmazza – de ezeken kívül mást semmit. Egy ennyire agyonajnározott, szinte jubileumi (bár egyik játéknak sincs jubileuma) csinnadrattával behirdetett kiadásnál az ember, ha nem is elvár, de reménykedik valami teljesen új tartalomban – és ez az ember ilyenkor persze koppan, hogy az Arkham Origins teljes hiányáról már ne is beszéljek. Tudom, nem a Rocksteady, hanem a Warner Montreal készítette, de ettől függetlenül itt lenne a helye. Több embert is ismerek, akinek az a kedvenc Batman-játéka.

A Batman: Return to Arkham-gyűjtemény PS4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi PlayStationön teszteltük.