A MOSS még 1990-ben rakta durván névjegyét az asztalra a Raiden nevű, korszakos shoot’em up játékkal, melynek legutóbbi, ötödik felvonása épp mostanság tette tiszteletét Xbox One-on. A Caladrius Blaze szintén egy felülnézetes lövölde, abból is a klasszikus, old school fajta. Most nem mennék bele a játék kacskaringós életútjába, miként töltötte korai éveit még szimplán csak Caladriusként Xbox 360-on, és hogyan lett a játéktermek egyik kedvenc masinája később, mert a mi számunkra annyi a lényeg, hogy PlayStation 4-en már a definitív verzió kötött ki, amely minden eddigi változatot és bővítést tartalmaz.

A Caladrius Blaze-t három módban is játszhatjuk: Arcade, Original és Evolution áll rendelkezésre. Ezeket nyolc különböző főszereplővel próbálhatjuk ki, akikhez ugyanennyi eltérő adottságú hajó jár. A hősökhöz természetesen saját sztorik is dukálnak, melyekben a párbeszédek mindig aszerint alakulnak, hogy éppen melyikükkel indultunk csatába. A dialógok ráadásul elég komoly mélységben térnek el egymástól, de sajnos maga a sztori ettől még nem lesz esélyes a következő irodalmi Nobelre, hogy finoman fogalmazzak. Nem finoman fogalmazva a történet nem csak klisés, de bárgyú is, ráadásul a rossz fajta bárgyú, amitől mindenki falnak megy, vagy legalábbis elnyom minden pofázást. Summázva arról szól, hogy a bossok, akiket válogatott módokon kell agyonlőnünk, valójában senkit sem akartak kinyírni, csak a dolog végül másképp alakult, és ettől mindenki nagyon szomorú lesz, és nekünk is könnyfátyol mögül illene nyomkodnunk a gombokat.

Szerencsére egy vérbeli shmup esetében a narratíva milyensége harmadlagos szempont (a Caladrius Blaze esetén ráadásul az összes fárasztó csevegés ki is kapcsolható, ha valaki csak a nyers puffogtatásra vágyik), és nincs ez másképp most sem. Sokkal fontosabb, hogy a nyolc hajónak nem csak a kezelése tér el egymástól, hanem a három speciális támadásuk is. Kiismerésük ezért hosszú órákat jelent, és ha ezt összevetjük a már említett három játékmóddal, melyekben a speciális támadások is különböznek egymástól, akkor érthető válik, hogy az első végigjátszás relatív kurtasága miért nem róható fel hibaként: ekkor még lényegében semmit sem láttunk a programból (nem mintha e stílusban ez játékmódok híján gondot jelentene). A speciális támadások kombinálása a magasabb pontok elérése érdekében, illetve ezeknek a fejlesztése, és a versengés a toplistákon talán a következő rész érkezéséig is a képernyő elé szegezhetik a műfaj szerelmeseit. Őket még a kövér árcédula sem feltétlen kell, hogy elriassza, amelynek egyébként sürgősen fel kellene keresni az orvosát és a dietetikusát egy életmentő fogyókúra megszervezése céljából (9000 forintért vesztegetik).

Míg a kortárs shmupok általában stílusos grafikával és egy központi, ötletes koncepcióval szeretnének minél szélesebb közönséget megszólítani (Resogun, Jamestown+), addig a Caladrius Blaze úgy csinál, mintha ő is adna az ilyesmire, de a lelke mélyén magasról tesz az egészre. Hiába például a széles skálán beállítható nehézség, ha a könnyebb fokozatok sötétben osonó James Bondként roppantják el a mechanika nyakát. A MOSS ezt a játékot kőkemény versengésnek, és görcsösen szorított foggal történő helytállásnak szánta, nem pedig vidám sétarepülésnek a Balaton felett. Viszonylag ötletes, hogy a MOSS a lövöldözést egy kvázi középkori, fantasy világba helyezte, ahol nem gond, hogy vadászgépünk óriási lovagokkal csap össze, de a látványvilág egésze oly mértékben nélkülözi a szépérzék és egy átfogó stílus leghalványabb lenyomatát is, ami már a felhasználó arculcsapását jelenti.

A program legérdekesebb vonását még nem emlegettem: a Shame Break tényleg szégyenletes lett. Arról van szó, hogy amilyen mértékben pusztítjuk a főnökök hajóját, olyan mértékben szakad le az őket irányító pilótanőkről a ruha, fordított esetben pedig a mi karakterünk veszít hasonló módon az őt fedő szövetekből. Túl azon, hogy az elnevezés mennyire nem oké, az egész eljárásnak az egyértelmű párhuzamozhatósága a nemi erőszakkal, hogy ezen szerintem nem csak a széplelkek akadnak fent.

Érdekes, hogy az Atlus a Tokyo Mirage Sessions #FE esetén már-már hisztérikusan öregbített a karaktereken és öltöztette fel őket a nyugatnak szánt változatban, holott abban a játékban mindennek mondanivalója volt, a fiatalkorú pucérkodást ott, abban a formában az idol-kultúra dekonstrukciója részeként lehetett felfogni. A MOSS pedig ezt a kicsit átgondolatlan, a régi Strip Pokerekre emlékeztető, kiéhezett kamaszfiúknak szánt megoldást simán benne hagyta a végső változatban. Ami már csak azért is érthetetlen, mert a program jól láthatóan azoknak készült, akik még a Raidennel kattantak rá a cég alkotásaira, és ezek az emberek ma már nem annyira fiatalok. És nem is feltétlenül csak férfiak.

A Caladrius Blaze csak PS4-re jelent meg.