Medvék pihennek a Diadalív árnyékában, zsiráfok legelésznek az Eiffel-torony alatt, elefántcsorda kérődzik nyugodtan a Szajna partján – emberek pedig sehol. Furcsa hangulatú környezetbe repít el (szó szerint) az Eagle Flight, hisz az emberek hiányoznak ugyan, a természet megkezdte a (vissza)hódító hadjáratát, de nyoma sincs zombiknak vagy robotoknak vagy bármi hasonlónak; a posztapokalipszisből itt csak a jó dolgok maradnak meg. Egyszeri madárként pedig nem fogjuk nyomozni a humánok eltűnésének okait, fészket rakunk, párt keresünk és persze elzavarjuk a keselyűket, denevéreket és hollókat.

Noha abszolút nem azon van a hangsúly, mindenképp érdemes a legfeljebb két-három órás sztorimódot letudni, még akkor is, ha ez azért elég fellengzős megnevezése a dolgoknak. Lényegében Párizs felett repkedve különféle kihívásokat kell teljesítenünk, eleinte könnyűeket és békéseket, később harccal telieket és olykor piszok nehezeket. Előbbiek közt egyszer időre kell valami földalatti, kacskaringós alagútrendszeren átjutnunk, vagy a Superman 64 módjára emlékeztető karikákon átrepülni, vagy épp tollakat összeszedni az épületek tetejéről, mintha csak az Assassin’s Creed egyik fejlesztője nyúlt volna bele a játékba. A harcokban nem karmainkat, hanem egyszeri sastól kicsit meglepő módon sikolyunkat használhatjuk ki: a négyzettel egy lassú, szónikus lövedéket bocsátunk ki, ezzel kell a hollókat, vagy az általuk hátrahagyott „légcsapdákat” darabokra pattintani.

Ezek az apró, általában még a kétperces hosszt sem elérő kihívások nem feltétlenül önmagukban értékesek, hanem azért, mert miután ráérzünk az ízére, fantasztikus dolog messze Párizs felett, vagy épp a romos tetők szűk folyosóin repülni. A navigálás teljes egészében a fejünk mozgatásával történik: ha elfordulunk, sasunk is fordul, ha pedig oldalra biccentjük nyakunkat, éles kanyart kapunk; a kontroller a lövésen túl csak a gyorsításhoz és lassításhoz kell. Az összhatás pedig fantasztikus, akár egy sikátorban forgolódunk villámgyorsan, akár lustán siklunk előre a magasban – olyannyira, hogy nagyon remélem, az új Ace Combat fejlesztői is kipróbálják ezt a megoldást.

A játék lényege azonban még a megnyitható extra feladatok és igen sok gyűjtögetnivaló ellenére sem ez, hanem a multiplayer. Amikor találunk ellenfeleket ez jól működik: nincs sok lehetőség, de az egyzászlós CTF (a zászló itt egy nyúltetem, a cél pedig egy random helyen megjelenő fészek) izgalmas meccseket hoz. Igaz, trükközni nem nagyon lehet, legfeljebb azzal, hogy lejjebb süllyedve manőverezünk – ez kockázatos, hisz madarunk egyetlen ütközéstől is azonnal kidől, cserébe viszont ilyenkor nem látszunk ellenfeleink képernyőin, hacsak nem pont mögöttünk siklanak. A lassú sikolylőszer valamiért élvezetesen használható, és ha sikerül egy nagyobb meccset találnunk, negyedórákra tökéletesen leköt a dolog.

Ezzel mindössze két hiba van: az egyik az, hogy a rövid meccsek és a sekélyes játékmenet miatt hosszú távra senki nem válik majd az Eagle Flight rabjává. A másik talán még komolyabb: alig vannak online játékosok, ami egy multiplayer program azonnali halálát jelentené. Az ötnapnyi tesztelés alatt egyetlenegyszer sikerült teljes, nyolcfős meccsbe beszállnom, amit rögtön az egyik ellenfél kiléptetésével ünnepelt a játék. És mivel ilyen kevés játékosnál a nem egyenlő felállás gyakorlatilag el is dönti a meccset, sok izgalom nem maradt; és a hangulatot tovább nyírja, hogy nincs hangkommunikáció sem a multiban. (A játékoshiány a kampány toplistáin is látszik, első próbálkozásom csaknem minden kihívásnál Top5-ös időt hozott!)

Az Eagle Flight Oculus Riftre és PSVR-re jelent meg, mi PlayStationön teszteltük. A Vive-verzió még idén elérhető lesz.