Tíz perccel azután, hogy nekikezdtem ennek a kritikának, érkezett a hír: az EB Games, Ausztrália legnagyobb videojátékbolt-lánca beszünteti a Gal*Gun: Double Peace forgalmazását. Hamar döntöttek, még huszonnégy órát sem volt a japán játék a déli polcokon. Túlreagálták-e a játék veszélyeit erszényes-közeli barátaink?

Természetesen igen. Ám a szituációt legelőször makroszinten kell megtárgyalni, ugyanis a Gal*Gun nem érdemli meg, hogy pusztán az iránta, illetve a készítőihez való szolidaritásunk szempontjából közelítsünk hozzá. Azért túlreagálás a Gal*Gun polcokról való lekarmolása, mert cenzúrát, akár öncenzúrát valódi, működő demokráciában nem vethet be, és nem tűrhet el az egyén. Ha megteszi, rögtön nem él demokráciában – vagy egyszerűen csak saját magából csinál hülyét.

Na most hogy az efféle tonnás filozofáláson túl vagyunk, ugorjunk mikroszintre: a Gal*Gun egy bárgyú baromság, amiért ha bármekkora összeget kifizetsz, szégyent hozol a faludra. Ha ezt a játékot te élvezed, úgy igazából, zsigerrel, akkor frankón perverz vagy, olyan, aki éjszaka a szomszéd ablakán kukkol befelé, hátha meglát valami szaftosat.

A Gal*Gun, ne kerteljünk, egy tapi-szimulátor, egy bugyikat becélzó railshooter. Te magad egy kb. 13-15 éves tinifiút „alakítasz”, aki jelen esetben a jó öreg belső nézetből tekint a világra, szűk környezetére, a középiskolára, és elsősorban – sőt, kizárólagosan – annak lányfelhozatalára. A játék gyökéregyszerű alapmechanizmusára izzadtságszagú melóval ráaggatott sztori szerint tündibündi angyalkák segítésével a suli helyi menő csávója leszel pillanatok alatt. A koratini kiscsajok szó szerint elolvadnak láttodra, s azonnal lerohannak, illetve elvárják, hogy intenzíven foglalkozz velük. Itt jön be a Gal*Gun valódi célja: „feromonlövedékekkel” kell a jányokat a csúcsra eljuttatnod, illetve némelyikkel még eljátszhatod a „doki-doki”-t is, egy minijátékot, amelynek során a vágytól remegő hölgyeket – illetve dehogy: kislányokat! – virtuálkezeddel összetaperolhatod. (Ez a Vita-verzióban szó szerinti tapizást jelent, PS4-en a kurzort az analóg kar mozgatja.)

Az egyetlen pozitívum, ami a Gal*Gunról elmondható, az a karakterek megvalósítása – az átvezető animációkban kedves, aranyosan animált, színpompás, bár nem túlságosan részletes karaktermodellekkel találkozhatunk. A hátterek azonban szinte mobilszinten mozognak, alig jobbak egy telefonos játék világának vizuális összerántásánál. A jelenlegi generáció konzoljaira ez édeskevés, de még Vitán is épphogy elfogadható. A zene szintén csak épp-hogy megüti a funkcionalitás határát: azért van, hogy valami azért legyen.

A játék készítői próbálják éppen ezekkel a fentebb említett habkönnyű, játékosra vett átvezető animációkkal, illetve úgy általában a minimális narratíva könnyedségével palástolni, vagy éppen elterelni a figyelmet a Gal*Gun lényegéről. Persze rejtegethetik amíg csak akarják, ami nyilvánvaló, az nyilvánvaló: a Gal*Gun pedofil határeset, ami csak azért nem hág át a hentai-határon és marad meg viszonylag elfogadható fanservice-szinten, mert konzolon ez a maximum, amit be lehet vállalni. Sperma helyett „feromonlövedékekkel” dobálod a lányokat, akiket így lépten-nyomon két lábon járó céltáblává degradál a játék, akiket kacarászáson, „lövedékeink” óhajtásán és mindig robbanó orgazmusban végződő minijátékon túl az égvilágon semmi sem érdekel. De még ha a körítéssel nem is lenne semmi baj, akciójátékként, railshooterként sem érne fabatkát sem.

A Gal*Gun: Double Peace PlayStation 4-re és Vitára jelent meg. Mi PS4-en teszteltük. A 3100 forintért kapható DLC-t, ami nagyobbá teszi az iskoláslányok mellét, nem vettük meg. Az európai piactereken a Sony UK ellenállása miatt nem elérhető az a 90 dolláros, azaz a játéknál magánál is jóval drágább DLC, ami minden női ruhát áttetszővé változtat. A játék különleges kiadása egy lánybugyit is tartalmaz. Tényleg.