Tagadhatatlan, a nosztalgia korát éljük. Sorra jönnek ki az újabbnál újabb (más nézőpontból: régebbnél régebbi) remastered kiadások, a kicsinosított HD változatok, vagy éppen az olyan új címek, melyek egy-egy régebbi játékműfaj stílusjegyeit használják fel. Ezen műfajok egyike a jRPG is; random csaták, trükkös harcrendszer, világmegmentés – ismeri mindenki a kellékeket. Ha visszatekintünk az elmúlt pár évre, az emlékezetesebb alkotások érdekes módon nem japán fejlesztőknek köszönhetők: a játéktechnikailag egyszerű, de humorával hódító South Park: The Stick of Truth, vagy a nagy pazar ötletekkel teli indie-remek, az Undertale kipróbálásakor minden japanofil elégedetten csettinthetett. A keleti fejlesztőktől manapság sokkal több kliségyűjtemény érkezik, mint kreativitást sugárzó darab; szerencsére azért néha megjelenik egy Legend of Heroes, egy Tales of, egy Final Fantasy-mellékszál. És ezek mögé csapódik be a sorba a Tokyo RPG Factory első játéka, az I Am Setsuna is.

2014-ben született meg ez a már neve alapján is sokra hivatott stúdió, melynek elsődleges feladata a klasszikus szerepjátékok készítése. Nem is hibáztak: az I Am Setsuna le sem tagadhatná magáról, hogy japán, sem azt, hogy a ’90-es évek japán klasszikusai ihlették. A fejlesztők nem titkoltan olyan régi nagy elődökhöz nyúltak vissza, mint a Final Fantasy-sorozat, vagy a Chrono Trigger, vagyis a Super Nintendo legjobbjaihoz. Számtalan kisebb-nagyobb tiszteletadást találunk a játékban e korszak legendái felé, és szerencsére archaikus dolgok közül csak keveset hoztak vissza a nagy nosztalgia-kalapálás közben. Tulajdonképpen az egyetlen, ami idegesítheti a modern alkotásokhoz szokottakat, hogy abszolút nincs automata mentés, így a mentési pontokhoz való állandó visszatérés sűrű programelem lesz.

Sokszor van olyan érzése a játékosnak, mintha egy Hayao Miyazaki-filmet nézne, akár az optimista történet, vagy a kedves karakterek, a fülbemászó zene, vagy az általános atmoszféra miatt. A sztori szerint egy zsoldost alakítunk – és nem, akármit is mond a játék címe, nem ő Setsuna –, aki egy nap feladatul kapja, hogy egy, a Nive falucskában élő 18 éves lányt tegyen el láb alól. A nagy summa hatására szó és kérdés nélkül elindul sötét útjára, viszont a merénylet hamar kudarcba fullad: a falubeliek nem hagyják, hogy bármi baja essék a lánynak. Az ő, Setsuna élete kiemelkedően fontos, legalábbis egy bizonyos ideig: őt kell feláldozni a szörnyű rituálé során, amely egy gonosz lélek lecsillapodásának záloga. Hősünk döntés elé kerül, hiszen vagy Setsuna mellé csapódik testőrként és vigyáz rá az áldozathozatalig, vagy mehet a bitóra…

A folytatás kalandos, magával ragadó és rettentő hangulatos – noha nem lesz seregnyi csapattársunk, ők mind érdekes alakok, változatos motivációkkal és lassan feltáruló múlttal. Ritka az olyan jRPG, ahol a történetért felelősek nem mennek el teljesen elvadult, logikátlan, értelmezhetetlen irányokba, de az I Am Setsuna írói viszonylag realisztikus talajon maradtak még e fantasy birodalomban is. A fordulatok meglepőek, általában váratlanok, és nem kell hozzá sok idő, hogy annyira szívünkbe zárjuk a brigádot, hogy puszta lelkesedésből kísérjük őket végig a kalandon. Az érzelmek és meglepetések miatt nem részletezném az eseményeket, de higgyétek el, ez a játék egyik legjobb vonása.

Az egy dolog, hogy van indíttatásunk végigküzdeni a jó 25 órás mesét, de mivel ezen idő jó részét csatározásokkal fogjuk tölteni, hatalmas fontossága van a harcrendszernek is. És ez is ismerős lesz a ’90-es évekből, hisz a valahol a valós idő és a körökre osztottság között levő Squaresoft-megoldást, az ATB-t kapjuk meg itt is. Cselekedni akkor lehet, ha a három karakter egyike melletti csík feltöltődik, de mivel mindig mi kezdünk, mi vihetjük be az első csapást, arra az ellenfélre, akit kiválasztunk. A vagdalkozás mellett lehetőségünk van különböző tárgyakat alkalmazni, vagy éppen speciális mozdulatokat előhívni – ezeket a mozdulatokat lehet Chrono Trigger-módra kombinálni is, amelyek így több életerőt vesznek le támadáskor, de több manát is emésztenek fel. Gyógyítás és agresszív mágiák, tucatszám mészárolható szörnyek és bődületes erejű főellenfelek, státuszváltozások és különféle elixírek – mechanikusan tényleg nem sok újat találunk itt, de annyira rég találkoztunk ilyen felvállaltan retro rendszerrel, és az annyira jól működik ma is, hogy ezzel nem volt gondunk.

Kezünk alatt mozgatott hőseink minden harc után XP-t kapnak, amikkel szintet tudnak lépni. Különféle pontok elosztására nincs lehetőségünk, minden karakter életereje, manája automatikusan növekszik, ellenben hogy milyen csúzlikat, kardokat és képességeket adunk a kezükbe, teljes mértékben rajtunk áll. Senki nem fog meglepődni: a legjobb fegyvereket eldugott helyszíneken találhatjuk ládákban elrejtve vagy az őket birtokló lényeket kivégezve.

Maga az atmoszféra és a környezet gyönyörű – ez elsősorban nem a grafikai motor extrém tudásának, hanem a grafikusok profi, stílusos megoldásainak köszönhető. A textúrák kidolgozottak, a háttér él és mozog, minden a maga módján interaktív. Ha kell, fúj a szél; ha kell, havazik; ha kell, ledőlnek a nagy hórétegek a fenyők ágairól. A világról először a Bastion jutott eszembe, hisz több elemben igencsak hasonlítanak; ugyanúgy váltakoznak a fakó színek és az élénk tájak – bár szó se róla, ott sokkal változatosabb volt a világ.

Ehhez a látványvilághoz még hozzájön a nagyszerű zene, ami alázattal szolgálja ki a játékot, és mintha egy színdarab mellett szólalna meg a fontos pillanatokban egy együttes, úgy hangsúlyozza itt is ki a fontos pillanatokat. Az a Tomoki Miyoshi szerezte az I Am Setsuna zenéjét, aki még a Soul Calibur 5-nek is komponált, és érdekes megoldásként (főleg egy Tokyo RPG Factory nevű fejlesztőcsapattól) az összes számot az a Randy Kerber játssza el zongorán, aki A sötét lovag, vagy a Titanic filmeknél is közreműködött.

Tökéletes játék persze nincs; az I Am Setsuna is rendelkezik pár kisebb, de letagadhatatlan hibával. Ilyen például a PC-s irányítás, amiről ordít, hogy csak a legutolsó pillanatban írták át billentyűzetre. Egyfelől örülünk, hogy viszonylag meglepetésre PC-re is megjelent a játék, másfelől viszont azért egy kicsivel többet csiszolgathatták volna ezt a verziót. Egy másik dolog a szinkron teljes hiánya; karaktereink még japánul sem szólalnak meg, ami azért itt-ott kicsit csökkenti egyes jelenetek súlyát. Szintén nem túl pozitív, hogy szinte végig csak egyféle terepen – hóban-fagyban – járhatunk, és még a labirintusok sem radikálisan eltérőek.

Ezek mellett egy beépített előnye – más játékosoknál: hátránya – is van a játéknak: letagadhatatlanul retro-hangulatú, sőt, büszkén vállalja, hogy a húsz évvel ezelőtti minta szerint készül. Nyilván igen szép is, de e technikai részleteken túl minden részlete simán elfért volna 1996-ban is. Biztos vagyok benne, hogy lesz, akit mindez taszít, de mondjuk ki: nekik nincs igazuk.

Az I Am Setsuna PC-re, Playstation 4-re és Playstation Vitára jelent meg. Mi a PC-s verziót teszteltük.