Emlékszel a Little King’s Storyra? Fogadnánk rá, hogy nem, pedig a megjelenés előtt a játék iránt hatalmas volt a lelkesedés. Nem is véletlenül, hisz a 2009-ben elkészült programot egy all-star japán fejlesztőgárda hozta tető alá: a stúdióban ott volt a Harvest Moon-széria megálmodója, a Kingdom Hearts-ok egyik zenésze, a Dragon Quest 8 egyik vezető programozója vagy a Final Fantasy 12 művészeti vezetője – mi mást is lehetett volna várni, mint csodát. A program ráadásul kizárólag a Wii mozgásérzékelős kontrollerére készült. A Little King’s Story megjelent, jobbára igen pozitív kritikákat kapott, majd jött a hidegzuhany, hiszen hiába a nagyszerű előjelek, a közönségét egyáltalán nem találta meg a program. Az anyagi csalódást csillapítandó a kiadó készített egy közepes megoldásokkal dolgozó PlayStation Vita-átiratot is (ez volt a New Little King’s Story), most pedig, közel hét esztendővel az eredeti megjelenést követően PC-re is átdolgozták a stratégiai játékot.

A Little King’s Story felütése elképesztően egyszerű: egy aprócska, mindössze egy üres kincstárral, és pár lakossal rendelkező királyság élére új uralkodó kerül, Corobo, aki gyermekként nyilván nem ért sem a harchoz, sem a mágiához, viszont elképesztően karizmatikus vezető, így az emberei szó szerint akár a sírba is hajlandóak követni. Persze rendelkezik tanácsadókkal is, az oldalán ott van Howser, aki évtizedeken keresztül szolgálta az előző királyt, Liam, a „mindenféle ügyek” minisztere, valamint Verde, az írnok – legalábbis eleinte, később bővül majd a banda. A kicsiny csapat feladata elméletben pofonegyszerű: csak el kell érniük, hogy a királyság felvirágozzon, a népe pedig boldog legyen. Persze akad azért sztori, vagy inkább sztoricska is a programban, elvégre Corobo tanácsadói között akadnak olyanok, akik nem feltétlenül elégednének meg egy szimpla apró, de boldog királysággal – ők az egész világot uralni szeretnék. Ehhez azonban eleinte nem áll a rendelkezésünkre hatalmas hadsereg, csak pár lusta naplopó, akiknek életcélja, hogy annyit pihenjenek, amennyit csak bírnak – no meg ott a már említett király – ezzel a kombinációval pedig beindul minden idők egyik legambiciózusabb, és legötletesebb stratégiai játéka.

Mert miből is áll a játékmechanika? Adva van a játékos által irányított Corobo, aki képes embereit maga mellé állítani, és utasítgatnia őket – nem közvetlenül, inkább indirekt módon. Eleinte kevés követő szegődhet a nyomába, ráadásul azok sem értenek a hasvakaráson túl semmihez, így a bevezető küldetések alatt szépen megtanuljuk a maréknyi követőnket alapszinten irányítgatni. Aztán szépen lassan megértjük, az alkotók miért titulálták „életszimulátor-elemekkel megbolondított stratégiai akció-kalandnak” a művüket: a Little King’s Story ugyanis tényleg mindezek jól kidolgozott összessége.

Ahhoz, hogy ne csak parasztok kövessenek minket, fel kell húznunk különböző épületeket: olyanokat, ahol például földművessé, vadásszá, vagy éppenséggel harcossá képezhetjük őket. Míg a békésebb szakmákra szükség van például az élelemellátás okán, addig a harcosokra azért kell hamar szert tennünk, mert a világ veszélyes hely, tele szörnyetegekkel. No és ugye ott vannak az említett hódítani vágyó segítők is, így a játék végére már hadseregre is szükség lesz. A különböző szakmákra kitanított karaktereket aztán magunkkal hívhatjuk, hogy elkísérjük őket a feladataik megoldásában – ez bonyolultnak tűnik, de valójában pofonegyszerű dolog. Csak oda kell állnunk a mellé a figura mellé, akit bevonzanánk a közvetlen követőink közé, és meg kell nyomnunk egy gombot – ha pedig a célpontra nézünk, és odaküldjük (és ért is ahhoz, amit az útja végén talál), akkor neki is áll dolgozni, vagy éppenséggel akár harcolni.

Az első, és legfontosabb dolgunk a játékban ugyanis az lesz, hogy létrehozzunk egy működő falut, amelynek lakói boldogok és hasznosan tudják eltöltenie a napjaikat. A mezei lakókból a képzőhelyeken szakembereket kell faragnunk, akik ráadásul élhető helyet akarnak, élelmet és persze akkor sem igazán boldogtalanok, ha a vezetőjük alaposan megtölti a kincstárat, amelyből nem mellesleg az újabb építkezéseket is finanszírozhatja. Ahhoz, hogy jó uralkodónak tűnjünk, természetesen úgy is kell viselkednünk: a városközpont felhúzása után kapunk egy ládát, amelynek segítségével a lakók különböző ötleteikkel bombáznak majd bennünket – ezek között pedig bizony küldetések is akadnak majd, amelyeket megoldva nagyot ugorhat a népszerűségünk.

Apropó, küldetések: a második legfontosabb dolog kétségtelenül a kalandozás lesz ebben a már-már Zelda-szerű, közepesen nyitott világban, amelynek egyes új területeire csak bizonyos eszközökkel, képzett emberekkel, vagy éppen a történet előrehaladtával léphetünk. Itt érdemes okosan előre tervezni: jó ötletnek tűnik a szörnyektől hemzsegő területre mondjuk csak harcosokat magunkkal vinni, de ha nincs legalább egy kétkezi munkás a csapatunkban, akkor egy rakás bevételtől eleshetünk. Ha megvan az ideális csapat (ez eleinte maximum ötfős, később jelentősen kibővül), ügyességi részeket tartalmazó útvesztőkben is kalandozhatunk (ahol elképesztően jól kell időzítenünk ahhoz, hogy mindenki túlélje a halálos csapdákat a csapatból), főszörnyekkel küzdhetünk meg, új, ismeretlen területeket fedezhetünk fel, és más királyságokkal találkozhatunk. A küzdelmek ráadásul elképesztően izgalmasak: a főhős ugyanis tényleg nem tud beleavatkozni a harcba, pusztán rámutathat a célpontra, hogy arra uszítsa embereit, ők pedig legjobb tudásuk szerint megpróbálják legyőzni azt. Kicsit több a hatásunk az eseményekre, mint mondjuk a Majesty-szériában, ami jóval kevesebb üresjáratot jelent.

És végül más királyságok: egy jó uralkodónak természetesen feleséget is kell maga mellé választania, amely rész ugyan meglehetősen korlátozott (körülbelül hasonló szinten zajlik, mint a Harvest Moon-sorozatban, ha az esetleg ismerős valakinek), mégis, ad egy új ízt a változatosságtól hemzsegő játéknak. Kis hősünknek ráadásul időről-időre haza kell térnie, hiszen csak a kastélyban menthet, ráadásul aludnia is kell – vagyis tényleg áll valamennyire az életszimulátor elnevezés is, még akkor is, ha ezt a részét dolgozták ki a legkevésbé a programnak.

A játék legnagyobb varázslata az, hogy egyrészt komoly kihívás elé állítja a próbálkozókat (mert borzasztóan nehéz, és egyre komplexebb lesz, ahogy az embernek egyesével akcióba kell küldenie az általa kiképzett, és a parancsaira vakon hallgató alattvalókat), másrészt pedig elképesztően változatos, vagyis akár több tucatnyi órát is bele lehet ölni, mielőtt ásítozni kezdenénk. Ötletesek a küldetések, gyakran akadnak okos fejtörők, és izzasztó főellenfelekből sincs hiány – mire az ember ráunna egy dologra, egyből kap egy új lehetőséget (területet, ellenfelet, épületet, bármit), amellyel megint tud teljesíteni egy rakás új feladatot.

Miután egy 2009-es játékról beszélünk, amely csak egy kisebb ráncfelvarrást kapott, fontos leszögezni, hogy korunk nagy költségvetésű alkotásai között a program maximum, jóindulattal a közepes grafika megjelenítésre képes. Ezt a keveset sem a borzalmasan alacsony felbontású textúráknak, az elnagyolt modelleknek, vagy a minimálisan, de sokszor zavaróan használt effekteknek köszönheti, hanem a stílusosságnak. A Little King’s Story ugyanis elképesztően aranyosan néz ki, figurái szerethetőek, és még pont annyira színes a program, hogy akkor sem fekszi meg az ember gyomrát, ha az netalántán nem rajong a japános stílusban elkészített produkciókért.

Sajnos azonban a PC-s portolás nem sikerült a legjobban: már az indítás is nehezen ment eleinte (a Windows-kompatibilitásban kellett turkálni), később pedig indokolatlan lassulásokkal, és hibaüzenetekkel történő fagyásokkal is találkoztam. Ráadásul azon felül, hogy tényszerűen egy PC-n fut, a játék nem is lehetne ennél konzolosabb a megvalósítása.

Először is beszéljünk az irányításról: akinek nincs egy Xbox 360 kontroller otthon a gépe mellett, az nagyjából ne is számítson rá, hogy komolyabb sikereket érhet el. A különböző segédmenükből ugyanis irányító nélkül is csak olyan tanácsokat kapunk, mint hogy „ehhez a cselekvéshez nyomd meg a felső ravaszt”, vagyis minden egyes funkcióra magunktól kell rájönnünk úgy, hogy zongorázgatunk a billentyűzeten, aztán történik valami. Ez ráadásul nem is könnyű, hiszen a gombkiosztás hajmeresztőre sikerült, gyakorlatilag a W-A-S-D kombináción kívül – amellyel a királyunkat irányíthatjuk – sikerült minden fontosabb funkciót a legérthetetlenebb billentyűkre rápakolni, amelyet így nem csak megtalálni, de megjegyezni is óriási kihívás lesz. És ami a „legjobb”, és sajnos pontosan bemutatja a portolás igényességét: amikor be kell írnunk a nevünket, nem lehet valódi billentyűzetet használni, hanem az elénk tolt ABC-táblán kell azt megtenni, az iránygombokkal pötyögve…

Nem lehet sajnos lezárni anélkül a cikket, hogy ne térjek ki a mentési rendszerre is, ami szintén több mint hajmeresztő lett. Ahhoz, hogy később az állástöltésnél ne veszítsünk el semmit, minden alkalommal vissza kell sétálnunk a palotánkba, és beszélnünk kell az írnokkal. Bár ez eleinte nem tűnik nagy áldozatnak, ahogy később kinyílik a világ (illetve hát – spoiler! – nem is egy világ), úgy már borzalmasan nyögvenyelőssé válik ez a metódus. Értem én, hogy ez hangulatosnak tűnik az első három alkalommal, de tényleg nehéz lett volna egy „save and exit” menüt leprogramozni? Beletenni egy postagalambot a játékba, ami elviszi az írnoknak amire szüksége van? Biztosan.

Az a helyzet, hogy ha túllépünk azon, hogy ezt a stratégiai játékot PC-re is úgy alkották meg, hogy kontrollerrel kelljen játszani, és elfogadjuk, hogy akad pár technikai baki, amit remélhetőleg pár javításban orvosolnak, akkor mindezek mögé látva minden idők egyik legszórakoztatóbb játékával találjuk szembe magunkat. Biztos vagyok abban, hogy nem a PC platform hozza majd el az alkotóknak azt a figyelmet, amelyet már Wii-n is megérdemelt volna a program, de az is biztos, hogy aki kipróbálja, és túlteszi magát a faék egyszerűségű portoláson, elképesztően jól szórakozhat.

A Little King’s Story eredetileg Wii-re jelent meg még 2009-ben, tesztünk azonban a pár napja megjelent PC-s változat alapján készült.