TESZT: Severed

Ha valaki látta Bartók Béla operáját, A kékszakállú herceg várát, annak valószínűleg elég ismerős lesz a kanadai DrinkBox stúdió játékának a látványvilága. Nekem legalábbis valamiért a fenti mű ugrott be, amikor elkezdtem játszani a Severeddel: kissé szürreális, olykor nagyon színes, olykor pedig nagyon sötét helyeken járunk, utunkat ráadásul gyakran keresztezik ajtók, sőt, néha látjuk magunkat a tükörben – majdnem olyan, mint a Bartók-mű valamelyik színpadon. Persze, nem kell az operák világáig menni, hogy a Severed rokonát keressük, elég csak például megnézni a DrinkBox korábbi, és méltán népszerű játékát, a Guacamelee!-t. Ott is olyan érzésünk lehetett, mintha csak a mexikói indiánok szellemvilágát keverték volna össze Szamurai Jack stílusával.

Az egy vidám móka volt, a Severed azonban jóval sötétebb játék. Egy harcost alakítunk, bizonyos Sashát, akit tulajdonképpen csak a tükrökben látunk, mert hát belső nézetből megyünk végig utunkon. Felvezetés nincs, a kezdőképernyő után rögtön az események középpontjában találjuk magunkat, karakterünk ébredezik, és igazából fogalmunk sincs, mi történt, csak azt a feladatot kapjuk, hogy keressük meg a családunkat – ez a velősen megfogalmazott küldetés viszont hihetetlen mennyiségű vér kiontásához fog vezetni.

A játék lényege, most már nem takargathatjuk, mindössze annyi, hogy menjünk előre, és kaszaboljunk le minden ellenfelet. Erre mindössze egyetlen kard áll rendelkezésünkre, no és a különböző taktikák, amelyekkel sikerülhet megölni az elénk kerülő szörnyeket. Mert a szörnyek csak jönnek és jönnek, és azért itt megmutatkozik a fejlesztők kreativitása, hiszen egészen változatos példányokat kapunk. Van, amikor egy madárpókra hasonlító rondaság kerül elénk, van, amikor egy halálfejre emlékeztető ellenfelet kapunk, vagy éppen egy repülő borzalmat. Elsőre talán könnyűnek tűnhet legyőzni őket, a játék első negyedében még könnyedén vesszük az akadályokat, ám ahogy haladunk előre, úgy vesszük észre, hogy a képernyő bal sarkában lévő, az életerőt jelző csík folyamatosan kezd csökkenni. És amikor már egyszerre négy ellenfél vesz minket körül – akik között közben forgolódni is kell, nehogy hirtelen megcsapjon minket valamelyik –, nos, akkor könnyen érezhetjük azt, hogy a Severed piszkosul nehéz játék.

Holott kitanulható, ráadásul ha valaki fél, hogy nem fogja tudni teljesíteni, annak most rendelkezésére áll a Casual-mód is, amelyet korábban, a PS Vita-változatnál még hiányzott. (Alighanem az azt ért, a nehézséget érő kritikák miatt kaptuk meg.) A harc ugyanakkor nem bonyolult, és a lényege mindössze egyetlen dolog: a jó időzítés. A képernyő alján látjuk a szörny életerejét, és egy-egy ügyesen időzített suhintás a kardunkkal hozzájárulhat, hogy utóbbi csökkenjen. Ha valaki játszott valaha is a Fruit Ninjával, a suhintás rettenetesen ismerős lehet: amerre húzzuk az ujjunkat, arra megy a kard a levegőben. Azonban nem mindegy, mikor csapunk le a szörnyre, egy rosszkor vagy nem megfelelő irányból indított támadás után azt tapasztalhatjuk, hogy a csúfság visszavág, és a mi életerőnk csökken. Megyünk tehát előre, és próbáljuk legyűrni ezeket a szörnyeket…

Ami az előremenetelt illeti, tulajdonképpen egy lineáris játékot kapunk, amely mintha azt az álcát viselné, hogy nagyon is nyílt, és a világában el lehet veszni. Van egy jó hírem: ebben a világban elsőre könnyű elveszni, tényleg csodálatos a kissé minimalista, olykor sötét, olykor meg igen élénk színekkel operáló látványvilág. Még azt is mondhatjuk, hogy környezetüket tekintve változatos pályákat kapunk, de azért hamar észrevenni, hogy a pályák felépítése nem sok kreativitást mutat. Keressük a szörnyeket, nézzük a kis térképet a jobb sarokban, és hoppá, itt egy szörny, gyorsan legyőzzük. Megyünk is tovább, itt egy kinyitandó ajtó, máris hozzáérünk a képernyőhöz, felhúzzuk, amit kell, és jé, már bent is vagyunk. Egy ideig persze szívesen keresi az ember az ellenfeleket, megy előre, csodálkozik rá a remek grafikára, de néhány óra után azon kapja magát, hogy ez azért kicsit kevés. Hiába lehet kutakodni a különböző hordókban különböző tárgyak után, és ezzel fejleszteni magunkat és fegyverünket (egész részletesen), ha egyszerűen gyakran idegesítő, hogy látszólag nyílt, valójában azonban igenis zárt, sokszor labirintusszerű terekben kell mászkálni.

Végigjátszás közben folyton azon gondolkodtam, hogy talán jobb lett volna, ha nincs ez a gyűjtögetés, nincs ez az állandó keresés, hogy merre tovább, hanem egyszerűen csak arról szólna a játék, ami remekül áll neki: magáról a harcról. Mert az élvezetes, kellően nehéz, és bár nem bonyolult rendszerre épül, bőven kell rutin, hogy három-négy szörnyet egyszerre ártalmatlanítsunk. Nem volna azzal semmi baj, ha csak mennénk előre, és aprítanánk az ellenfeleket, az Infinity Blade-et is kedveltük.

A Severed áprilisban jelent meg PlayStation Vitára, most pedig iOS-re, és hamarosan érkezik Wii U-ra, illetve 3DS-re is. Mi iPaden teszteltük.

Végszó

Félreértés ne essék, a Severed egyáltalán nem rossz játék. Igényes, látszik, hogy hosszú ideig dolgoztak a világán, csodálatos, néhol borzongató zene csendül fel alatta, és remek a harcrendszer is. Csak ott a probléma, hogy maga a kalandozás ebben a világban viszont hamar megunható (a gyors, keresgélések nélküli végigjátszás úgy 4–5 óra), mert a harc helyett gyakorta azzal kell szembesülni, hogy labirintusra hajazó, szép, de egysíkú pályákon keresgéljük a helyes irányt, és azon bosszankodunk, miért nem fordul arra a karakterünk, amerre szeretnénk. Pedig milyen jó volna végig csak harcolni! Mintha megint azt a közhelyes tanulságot szűrhetnénk le, hogy a kevesebb néha több.

Közzétéve:

Hozzászólás