Az előző konzolgeneráció beköszönte nem volt jó hatással az Insomniac fejlesztőcsapatra: Spyro és Ratchet megalkotói azóta mintha egyre kapkodósabban keresték volna útjukat. Persze volt néhány igen jól sikerült alkotásuk is (mint a Crack in Time epizód a Ratchet-legendáriumból, de a Sunset Overdrive sem volt rossz), de az elmúlt 6-7 évben komoly mellényúlásokkal is találkoztunk. Még ha a Fuse-t hajlamosak is vagyunk jótékonyan elfeledni, akkor is gyenge Ratchet-mellékszálak, alig ismert mobiljátékok, mostanában pedig egy VR-trió írható nevük mellé. Meglátjuk, hogy ez utóbbiak hogy sikerülnek, mindenesetre oly sok idő után valami idén a helyére került: a Ratchet-remake szórakoztató volt, egy pókemberes videóval lenyűgözték az egész világot az E3-on, most pedig megjelent a varázslatos látványvilággal hódító Song of the Deep is.

Ez ismét egy teljesen új irány az Insomniac számára, hisz a parányi tengeralattjárójával eltűnt apja nyomait kutató lány, Merryn kalandjai egyértelműen a metroidvania stílusba sorolhatók. Minden itt van, ami e kategóriára jellemző: a 2D-s, hamar kuszává váló világtérkép, a folyamatosan új lehetőségekkel fejleszthető karakter (illetve esetünkben: jármű) és persze a méretes főellenfelek, a gyűjthető kincsek, a titkos pályarészletek, a kihívást jelentő ügyességi szakaszok. Mintha Drakula kastélya víz alá került volna, a csontvázak és szellemek helyét pedig rosszindulatú medúzák és rákok vették volna át.

Bizonyos szempontból mindez kicsit zavaró is: egy ideig a csodálatos, meseszerű látványvilág kétségtelenül leköti a figyelmünket, de aztán egyre többször tűnik fel, hogy ezen túl semmivel sem sikerült hozzájárulni a stílus alapvetéseihez. Sőt, a nagy kékségben szinte eltörpülő hajónk fejlesztése is egyszerűbb az átlagnál, az egyre erősebbé váló kampó és az egyre hatékonyabb turbó mellett érdekes extrák nem nagyon lesznek, az ellenfelek legyőzése nem kíván meg sok taktikát (hacsak nem számítjuk ide, hogy a páncélozott bestiákat csak puha részeiken lehet sebezni), az ügyességi részek pedig kicsit nehézkesen teljesíthetők az irányítás miatt. Egy hangulatos képességet kapunk csak, ezt használva Merryl kiúszhat hajója viszonylagos biztonságából, hogy szűk járatokat is felderíthessen – e szakaszok veszélyesek, de kellemes változatosságot visznek a tengeralattjárós pöfögésbe.

A vízben vagyunk, így abszolút precíz kontrollt nem is vártam, de az esetek nagy részében szépen lehet manőverezni a kis hajóval. A probléma akkor van, ha kampónkat szeretnénk nagy pontossággal használni, ugyanis ez sokszor idegeskedésbe fajul. Ez az eszköz a mind harcra, mind tárgyak megfogására (láncok meghúzására éppúgy alkalmas, mint ilyen-olyan cuccok szállítására) használható, és bizony az elsőben sokkal jobban teljesít. Amikor csörlőzünk, sokszor szűk járatokon kell robbanószert cipelni; és mivel a fizikai rendszer finoman szólva sem tökéletesen modellezi a hosszú láncon vonszolt nehéz tárgyak vízalatti viselkedését, így minden ilyen feladat messze több próbálkozást igényel, mint az még könnyen lenyelhető lenne.

Az, hogy egyre erősebb falakat tudunk áttörni, egyre nagyobb tengeri lényeket tudunk móresre tanítani, a korábbi helyszíneken is megannyi új termet, kincset, járatot tesz felfedezhetővé. Ez mindenképpen meglöki a sztori teljesítéséhez szükséges egyébként is öt-hat óra körüli játékidőt, még úgy is, hogy a térkép előzékenyen jelzi e helyek túlnyomó részét. A különféle fontos tárgyak begyűjtése miatt így is bőven lesz részünk korábban már megtisztított területekre való visszatérésben, de ennek mértéke még nem zavaró.

A Song of the Deep PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi PlayStation 4-en teszteltük.