TESZT: The Last Guardian

Vannak játékok, amelyekről sokáig azt hittük, hogy sosem fognak elkészülni. Amelyek bár fel-felbukkantak egy-egy játékkiállításon, vagy fejlesztői interjúban, de a hosszú évek várakozás során lemondtunk róluk. Ilyen volt a The Last Guardian is, ami több mint kilenc éve debütált a Los Angeles-i E3-mon. Az akkori PS3-as bemutató minden képzeletünket felülmúlta, hiszen tudtuk, Fumito Ueda a játék ötletgazdája korszakos zseni, aki 2001-ben az Ico-val, 2005-ben pedig a Shadow of the Colossus-szal a generáció legeredetibb és talán legjobb játékával intett búcsút a PlayStation 2 érának. E két játék szerelemgyerekeként született meg anno a The Last Guardian koncepciója, mely számtalan megpróbáltatás után – hála a fejlesztők kitartásának és a Sony támogatásának – végre megérkezett. Az elképesztő hype és elvárások, a fantasztikus és érzelemdús bemutatók után a kérdés már csak az maradt, hogy Ueda és csapata képes volt e megfelelni elvárásainknak.

Nem igazán szeretném sokáig húzni az időt, körmondatokkal megágyazni annak, ami már a játék tesztelésének első pillanataiban kikívánkozott belőlem, és ami a végigjátszás alatt egyre erősödött bennem. A The Last Guardian fantasztikus játék lett. Hősünk és társa, Trico kalandja a valaha átélt legemlékezetesebb videojátékos élményem, egy elképesztő utazás fantasztikus megvalósítása, annyi érzelemmel töltve, amennyivel az elmúlt öt év játékaiban összesen nem találkoztam.

A The Last Guardian éppen ezért nem is csak egy videojáték, hanem sokkal, de sokkal több annál. Ennek a játéknak hatalmas lelke van, ezért úgy döntöttem, hogy nem feltétlenül a klasszikus módon állok neki a teszt megírásának.

Körvonalakban elmesélhetném a történetet, de ennek semmi szükségét nem érzem. A The Last Guardiant ugyanis át kell élni, minden egyes pillanatát, rezdülését be kell fogadni és hőseinkkel együtt utazva részt kell vennünk minden idők egyik legemlékezetesebb, legszívszorítóbb kalandjában. Az Ueda-játékoktól eltérően mind a világ, mind pedig hőseink részletesen kidolgozottak, a narratíva zseniális, az átvezető mozik pont jókor és a megfelelő mennyiségben bontják meg a játékmenetet. Tisztán látszik, hogy bár a fejlesztéssel töltött kilenc év rettenetes sok buktatóval és kudarccal járt, mégsem szegte kedvét az alkotóknak, akik elképesztő elhivatottsággal varázsolták tökéletes élménnyé játékukat.

Egy jó történet azonban nem lenne elég ahhoz, hogy a The Last Guardian örökre beírja magát a videojátékok történelemkönyvébe. Ehhez jóval többre van szükség. A már sokat emlegetett lélek az, amely a halhatatlanok csarnokába emeli Trico és a kisfiú kalandját. Kettejük kapcsolata az, amely kitörölhetetlen emlékké varázsolja utazásukat. Amely felülírja még a példaértékű The Last of Us főszereplői közötti kötelék bemutatását is. Trico, a sebesült szárnyas-macskaszerű lény állati mivoltából fakadóan nem tud beszélni, ezért a készítők hőseink viszonyát gesztusokkal voltak kénytelenek megoldani. Mindennek köszönhetően Trico minden egyes mozdulatából árad a szeretet és a gondoskodás. Tekintete beszédesebb, mint egy könyvtárnyi papírra vetett szó, mozdulatai pedig többet elárulnak érzéseiről, mint több óra előre renderelt átvezető animáció. Trico a mi hősünk, aki élete kockáztatása árán minden körülmények között követ és óv minket, és persze segít abban, hogy kalandunk végére érjünk.

Ez a szeretnivaló lény mindenképpen megér egy külön bekezdést. Egyrészt elképesztő jól néz ki, másrészt olyan alapos műgonddal animálták meg, amire videojátékokban ritkán van példa. Ez az állat tényleg él. Tollát fújja a szél, megpróbál utánunk kapaszkodni számára elérhetetlen helyekre, vagy bebújni testénél jóval kisebb hasadékokba csak azért, hogy minket kövessen. Sokszor percekig csak álltam és bámultam, ahogy barátunk remegő szárnyakkal próbál nekiveselkedni egy ugrásnak, néztem, ahogy könnyes tekintettel tanácstalanul keresi a továbbjutást jelentő kiszögellést, és figyeltem, ahogy riadtan megmártózik a tó vízében, majd félelmét leküzdve önfeledt fürdőzés után megrázza tollait. Hallgattam ahogy keserűen hív, ha megsérült, és örömmel teli hangot hallat, ha sikerrel értünk el együtt valamit. Higgyétek el, hogy videojátékban állat soha nem viselkedett még ennyire valószerűen.

A páratlan élményhez természetesen nagyszerű játékmenet társul. Ueda soha nem arról volt híres, hogy hosszas tutorialokkal untatva kézen fogja a játékosát. A szakember minden remekművében meginvitál egy elképesztő világba, majd a sorsodat a kezedbe adva hagyja, hogy elvessz benne. A The Last Guardian tulajdonképpen egy klasszikus kalandjáték platformelemekkel, megoldandó logikai feladatokkal, azonban más játékoktól eltérően itt nincsenek megjelölve a kirobbantható falak, nem jelzi nyíl a továbbhaladás irányát, nem kapcsolható be a „felfedező” mód, hogy a környezetet megfestve feltűnjenek a kinyitható, megmozdítható tárgyak. Ha belecsöppensz ebbe a világba, szó szerint elveszel benne. Sokszor csak állsz és próbálod kitalálni, hogy vajon hogy a fenébe lehet kijutni az adott teremből, hogy fogod elérni az elérhetetlennek tűnő kapcsolót. Elsőre talán furcsa – főleg a ma készült játékok fényében -, hogy ez a játék gondolkodásra késztet, így viszont megadja mind a felfedezés, mind pedig a sikerek valódi örömét, amire sajnos oly kevés példa van manapság.

A The Last Guardian ettől függetlenül nem nehéz, igazából főleg türelemre és kitartásra lesz szükség ahhoz, hogy átverekedjük magunkat a több mint tízórás történeten. Lesznek helyszínek, ahol ládákat kell tologatni, néha kapcsolókat kell meghúzni, lesz ahol a hidrosztatikát hívjuk segítségül, láncokon mászunk, és Trico hátán lovagolva ugrunk elérhető helyekre. Mindezeket általában leírhatatlan helyszíneken, kitörölhetetlen pillanatok tömkelegét felvonultatva sorakoztatja fel a játék, ám ezeket csakúgy mint a történetet, nem szeretném előre elspoilerezni… mindenki élje át maga.

Fontos megemlíteni, hogy a The Last Guardianban hősünknek nincs fegyvere, éppen ezért nem is harcol. Az ellenséges erőkkel ezért általában Trico bánik el, akinek mi csak segédkezni tudunk. Ki tudjuk verni az ellenfelek kezéből pajzsukat, melytől barátunk retteg, szabaddá tudjuk tenni számára az utat, kihúzhatjuk a testébe fúródott dárdákat, ha zaklatott, akkor simogatással megnyugtathatjuk, ha pedig elfáradt, némi élelemmel bírhatjuk újra munkára. Mindezek mellett az R1 gomb lenyomásával utasításokat is adhatunk hű társunknak, aki megpróbálja kitalálni gondolatunkat. Ez az a pont, ahol a The Last Guardian sajnos nem elég áramvonalas. A kisfiú irányítását sokáig tart megszokni. Apró hősünk szinte mindenben megbotlik és bukdácsol. A láncokról sokszor nem tudunk abba az irányba leugrani, amerre szeretnénk, és néha Trico sem azt teszi, amit elképzeltünk. Ez utóbbi felróható állati mivoltának is, és akár egy realisztikus elemként is felfogható, ám az irányításbeli problémák ettől függetlenül megmaradnak. Egy dolog azonban biztos, ha a kontroll „esetlenségét” megszokjuk, ha nem is játszi könnyedséggel, de minden akadályt le tudunk küzdeni majd.

Mivel a The Last Guardian eredetileg PS3-ra készült, ezért látványvilága hagyományos értelemben nem veheti fel a versenyt például az Uncharted legutolsó epizódjával, ám ennek ellenére is bátran kijelenthetem, hogy a The Last Guardian nem szép, hanem egyenesen gyönyörű! Trico kifinomult animációja, a végtelenbe csúcsosodó megmászandó tornyok, a buja növényzet szemkápráztató, az pedig, hogy egy őrületes nagy madárszerű lény folyamatosan ott téblábol mellettünk felülír mindent, amit esetleg a grafikának felróhatnánk. Kit érdekelnek az elmosódottabb textúrák vagy a szürkés belső terek, amikor egy több méter magas állat hátára ülve egy őrületes ugrást követően megkapaszkodunk a szemközti épület bástyáján, mely roppant nagy súlyunk alatt megrogyva, a fizika törvényeinek engedelmeskedve összeomlik elrugaszkodásunk után?