TESZT: Virginia


Az a baj, hogy könnyen lelkesedem: a játék varázslatos hangulatú, filmes főcíme, és a szenzációs, ceruzarajzhoz hasonlatos menüje láttán totálisan felvillanyozódtam, felejthetetlent vártam. Sajnos azonban a Virginia nem igazán hozza, amit ígér.

A Virginia valahol félúton helyezkedik el az Everybody’s Gone To The Rapture-höz hasonló sétaszimulátorok és a Telltale narratív játékai között. Megtörtént esetre építi sztoriját: 1992-ben valóban eltűnt egy kisgyerek egy virginiai kisvárosban, és az FBI valóban kiszállt a helyszínre nyomozni. Anne Tarver különleges ügynök szemén keresztül leszünk tanúi, főszereplői a történetnek, amelynek furcsaságait – ezt az 505 Games fejesei és a Variable State fejlesztői nem is tagadják – a Twin Peaks inspirálta. Sajnos az 505 Games fejesei és a Variable State fejlesztői nem érnek fel David Lynch-csel.

A Virginia kiváló példája annak, amikor a külföldi szaksajtó totálisan el van ájulva egy játéktól, én pedig egész egyszerűen nem értem, hogy miért. A Virginia szinte nem is nevezhető játéknak: totálisan lineáris narratív fonal mentén halad, nincs mit benne felderíteni, nincsenek választási lehetőségeink, a játék csak megragadja a kezünket, és vonszol maga után. Játékmechanika a maga legminimalistább formájában. Ilyen játékot csinálnak azok, akik igazából inkább filmet rendeznének, de azzal túl sok a macera.

A történet maga nem rossz, de nem is egy nagy vasziszdasz. Nemsokkal azután, hogy megkapjuk FBI-diplománkat, felettesünkkel, Maria Halepernnel együtt elküldenek minket kinyomozni a kisfiú eltűnésének ügyét. Maria nem sejti, hogy kémkedned kell utána, ugyanis az FBI belső ügyekkel foglalkozó osztálya gyanakszik rá és persze minket szerveztek be spiclinek.

A játék dramaturgiája a videojátéktól teljesen szokatlan: a történet negyvennél is több, egymástól különálló jelenetre van osztva, amelyek mindenféle filmes játszadozással vannak egymás mellé vágva, vagy éppen egymásba fűzve. Hirtelen vágások, előre és hátratekintések, montázsok váltják egymást, a narratív struktúra viszont ezek vad változásaitól függetlenül átlátható, ami arra utal, hogy a történet jól van megírva. A játékban semmiféle párbeszéd nincsen, ennek ellenére követhető. A figurák változnak, fejlődnek, és érzelmeik átélhetők. Szóval minden nagyon klafa, csak épp… ez nem videojáték. Kisjátékfilmként sokkal jobban működne.

Egy nyílegyenes narratívával rendelkező játék nagyon is kellemes tud lenni. Nincs szükség öncélú sztorikanyarokra. Annyi viszont elengedhetetlen még a legnyílegyenesebb játékokban is, hogy a játékos maga CSINÁLHASSON VALAMIT. Azon túl, hogy ajtókat kell kinyitnia, meg hogy önmagát kicsivel arrébbmozdítsa.

A sétaszimulátor műfaj tud, ha akar. A Firewatch és a Gone Home egyaránt nagyszerű játékok. Ezekben a szükséges tárgyak gyűjtögetése közben tevékenységed által fejlődsz, és a világ is változik. Döntéseidnek hatása van. Ha kutatsz, az eredménnyel jár, és a megszerzett információnak súlya van. Tettél érte valamit. Gondolkodnod kell és ha nem is akció közepette, de meg kell dolgoznod céljaidért. A Gone Home-ban át kell kutatnod a családi házat a titkok felderítésének érdekében. Itt a kezedbe nyomnak egy dossziét. Érezzük a különbséget? Ha nincs meló, nincs móka. A Firewatch-ban is sétálgatsz, kutatsz, nyomokat derítesz fel, de ott az interaktív párbeszédrendszer és a parkőri teendők ellátása valami olyasmivé emeli az egészet, amiről talán még évek múlva is beszélni fogunk – a Firewatch igazi kapcsolatot épített két figura között.

Ez csak a látszat, sok dolgunk nem lesz a játékban

A Gone Home és a Firewatch a videojátékok interaktív lehetőségeiből épít ki valami totálisan újat. A Virginia ezt az interaktivitási potenciált herdálja el totálisan. Újra csak: ez nem videojáték – egy letsplay videó interaktivitásával rendelkező, videojátéknak feldicsért valamiért pedig pénzt kiadni hiba.

De mondom, a menü meg a főcím csodás. A Prágai Filharmonikusok által bejátszott zenei aláfestés szintén.

A Virginia PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi PlayStationön „játszottuk” végig.

Végszó

A Virginia nem videojáték, hanem a felhasználótól szuperminimális gomb-, vagy billentyűzetnyomkodást megkívánó digitális filmecske. Ha az egyik kezeddel csipszet akarsz enni, a másikkal meg pár percenként megnyomni ugyanazt a gombot, arra ideális – mert amúgy nem rossz, néha még érdekes is, és bizony stílusa is van. Ha rákattansz, ami cseppet sem lehetetlen, imádni fogod – ha viszont elvárnál némi interaktivitást egy játéktól, nagyon kellemetlen meglepetés fog érni.


Vélemény, hozzászólás?