Az alábbi leírások és videók spoileresek lehetnek egy-egy játék kapcsán, így csak akkor olvass tovább, ha ez nem zavar.

A videojátékok bossharcai (vigyázat, nagyképűsködés következik!) gyönyörű metaforái az élet által elibéd gördített nehézségek legyőzésének, illetve ennek szükségességének. Ráadásul egyetlen másik művészeti forma (mert én a videojátékokat annak tekintem) sem segít az élet stresszét eképpen enyhíteni. Abba a félképernyőt elfoglaló csápos szörnybe beleláthatod a kíméletlen tanárodat vagy a szadista főnöködet, és a megfelelő kitartással és reflexekkel szénné gyepálhatod. Nincs is ennél felemelőbb érzés. (A Nier Automata programozói a minap a saját főnökük képmását csempészték bele a játék DLC-jébe. Hát kell ennél egyértelműbb bizonyíték arra, hogy igazat beszélek?!)

Íme a véleményünk szerinti tíz legjobb bossharc – a saját kedvenceidet pedig a kommentekben zúdíthatod ránk. Tisztában vagyunk vele, hogy tíz darabnál sokkal, de sokkal több emlékezetes főellenséget ajándékozott nekünk a videojáték-történelem.

Metal Gear Rex – Metal Gear Solid (1998)

Miután párszáz ellenséges katonának szétrúgta a seggét, és órákat töltött papírdobozokban kempingezve, Snake szuperügynök kénytelen szembenézni egy kétéltű, hatalmas mechhel. Hideo Kojima tudja, hogyan kell a játékost egy pillanat alatt megfélemlíteni: Rex dinoszauruszokat megszégyenítő ordítással kezdi meg tevékenységét, aztán annak is eljön az ideje, hogy rakétákat lőjön ki ránk, lökéshullámokkal cirógassa össze jólfésült fejünket, illetve a gépágyújával is a seggünk alá pörköl. Legjobb tudásunk szerint kell elugrani támadásai elől, no meg persze vissza is kell lőni: mikor kipurcan, az elégedettség, mely megszáll minket, maga a kellemesség.

Az első kolosszus – The Shadow of the Colossus (2005)

A The Shadow of the Colossus, ez közismert, csaknem egyedülálló a játéktörténelemben, hiszen másból sem áll, csak bossharcokból. Tizenhat gigantikus lényt kell legyőznünk, tizenhat gigászt, amelyek egy sosem létezett mitológia istenei. Mi vagyunk az agresszorok: nekünk kell őket felkutatni, felzavarni és legyőzni, mi nem hagyunk békét nekik. Mikor rábukkanunk a legelsőre, az az a pillanat, amikor a játék kiteríti kártyáit, és mi realizáljuk, micsoda megmérettetés vár ránk. Egy óriást kell megmásznunk, egy két lábon járó hegyet, megtalálni gyenge pontjait, és ezeken a pontokon a kő-vérét ontani. Az időzítés a minden – meg a titok, hogy ki is a rossz, illetve a jó ebben a játékban…

The Marker – Dead Space 2 (2011)

Az első Dead Space túlélőhorror volt, a második már horrorelemekkel megtűzdelt akciófilm. Ráadásul a lezárása, a főgonosszal, a Markerrel való végső összecsapás egy további motívumot sző bele a játékba. Isaac szörnyek százain verekszi át magát, nekromorfok hegyein, csak azért, hogy eljusson a kolónia másik végébe. Ekkor újabb utazás várja, egyenest a saját agyába bele, ugyanis saját elméjében kell az ellenség vezetőjével, hitbéli főmuftijával megküzdenie. A Marker támadási zsigeriek és pszichések egyszerre: a szörny maga pedig egy rendkívül jól átgondolt főgonosz. Horrorban nehéz a fokozás, és a Markerrel sikerül egy tényleg emlékezetes boss-t életre hívni.

Poszeidón – God of War 3 (2010)

Visszafogottságnak természetesen ehelyütt nyoma sem lehet: még szép, a tenger istene csap össze a háború istenével. Poszeidón vízből faragott lovakkal, csápokkal és rákollókkal agyal minket, ráadásul közben villámokkal szórja a buksinkat. A harc első fázisában. Mert a másodikban kezezünk, és szó szerint pofán kell vernünk Zeusz háborgó tesóját. Bizonyos szempontból ez a csata emblematikus videojáték-bossfight, gyönyörű grafika ölel körül akciót, quick time eventeket, vihart, tombolást és édes brutlitást. Akik kívülről kukkantanak be a hobbinkba, azok így képzelhetik el az esszenciális videojátékot.

Cyberdemon – Doom (1993 és 2016)

A gémereknek nagy a szája, de még ők is befogják, mikor a pokol szó szerinti kutyáival kell szembenézniük. Az infernó portása, a Cyberdémon meg főleg földbe-gyökereztető látvány, pláne akkor, ha 1993-ban, tizenöt évesen volt hozzá először szerencséd. Bazi nagy, félelmetes, rakétái pedig kíméletlenek – a Sátán nem arra tervezte, hogy bárki túlélje a vele való találkozást. Persze reménykedhetsz abban, hogy a BFG, a Big Fucking Gun majd megsegít. Bár azt hallottam, a remény hal meg utoljára, jelen esetben azonban először. A 2016-os változat Cyberdémona még talán az eredetinél is félelmetesebb: hogy mennyire nem ér rá pöcsölni, azt az is jól jellemzi, hogy már akkor megragadja a grabancodat, amikor az ajtaját nyitod.

Ganon – The Legend of Zelda: Ocarina of Time (1998)

Legyőzöd Ganondorfot, és azt hiszed, vége a játéknak, a kilencvenes évek játékélményei közül a legjobbnak. Az Ocarina of Time valódi mestermű, és te repesel, hogy részese lehettél. Ám rájössz, hogy forrón etted a kását: bár Ganondorf kipurcant, teste ott hever összeomló kastélyának romjai alatt, a Hatalom Triforszának segítségével visszakapaszkodik a pokolból, sőt, új formát ölt: Ganonét, a két hatalmas karddal hadonászó abszolút főellenségét. Filmbe illő, epikus körítéssel kipárnázott pillanat, egy hatalmas sztori lezárása: az égen viharfelhők vágtatnak, körülöttetek villámok cikáznak, a kastély romjain tombol a tűz. Minden idők egyik legjobb játékának méltó fináléja.

Psycho Mantis – Metal Gear Solid (1998)

Igen, tudom, volt már Metal Gear a listán, na de mit csináljak, ha Kojima ennyire jól ért a bossainak az összeszerkesztéséhez? Psycho Mantis a mai napig Kojima főellenség-remekműve, agyturkáló szadista, aki bárkinek a hátára odavarázsolja a libabőrt. Ráadásul Psycho Mantis áttöri azt a bizonyos negyedik falat, a játék világát a játékostól elválasztó virtuális dimenziókaput: kénye-kedve szerint tudta variálni a kontrollerünk irányítási kiosztását, illetve porig alázott minket attól függően, hányszor mentettünk nyomorult kis PlayStationünk memóriakártyájára. Robotóriásokkal megharcolni jó móka – egy ilyen eredeti, különleges ellenféllel viszont egyenesen felejthetetlen.

Rafe – Uncharted 4: A Thief’s End (2016)

Az Uncharted 4 főellenségével való összecsapás játékmechanikai szempontból nem egy nagy vasziszdasz. Inkább nevezhető interaktív jelenetnek, mint bossharcnak: először ki kell térned előle, aztán a játék megadja a kézitusa lehetőségét is. Na bumm. De itt nem ez a lényeg, hanem a hangulat. Tesód haldoklik, körülötted ég a hajó, Rafe az aranyat akarja. Karddal jön ellened, a tűz meg csak terjed. A zene tombol, csakúgy, mint a gyűlölettől izzó Rafe. Epikus, sorozatzáráshoz illő jelenet, az atmoszférája hihetetlen. A Naughty Dogos srácoknak lehet, hogy inkább filmeket kellene csinálnia. Ezt veheted pozitív, vagy akár negatív megjegyzésnek is.

Father Gascoigne – Bloodborne (2015)

Hidetaka Miyazaki, amellett, hogy zseni, szadista is. Gascoine atya a Bloodborne második főellenfele, pedig ilyen lendülettel, elsöprő, sőt lélegzetelállító kegyetlenséggel támadó őrültet még játékok legvégére is ritkán tesznek. Igazából Gascoigne egy teszt: ha képes vagy legyőzni ezt a megállíthatatlannak tűnő, vérfagyasztó szörnyet, ajándékba kapod a játék többi részét, amely ugyancsak dögnehéz, ám Gascoigne után már legalább fel vagy rá készülve. Gascoigne a Miyazaki-féle, többfázisú bossharcnak is gyönyörű példája: az első fázis is fogcsikorgtató, de mikor ellenfelünk átváltozik… nem is tudom, mivé, magad alá csinálsz.

Ornstein és Smough – Dark Souls (2011)

Anor Londo illúzióvárosa csak látszólag különbözik a Dark Souls első felében végigharcolt sötét kazamatáktól, lápoktól és erődöktől. Anor Londo szépséget ígér, de a halál ugyanúgy ott rejtőzik összes kiszögelése, utcasarka, ablaka mögött. Csendes eleganciája ráadásul egyfajta műtői műviséget ad az addig is kegyetlen játék hangulatához: megfoghatatlan-hátborzongatót. Legendás bossai közt is leghírhedtebb ez a Stan és Pan-duó. A Sárkányölő Onstein és Smough, a hóhér, egy illúzióváros két kegyetlen kísértete, akik hideg termükben évezredek óta csak arra várnak, hogy valaki belépjen hozzájuk – csak ekkor mozdulnak, de ekkor olyan gyorsasággal és kegyetlenséggel, amely legendává emelte őket a videojáték-történelemben. Ornsteinnel és Smoughgal végezni dicsőség, euforisztikus győzelem. Nem csoda: egy igazi, modern remekmű gyilkos ékkövei.

No és számotokra melyek a legemlékezetesebb bossharcok?